Akadálymentes változatMegosztás: Megosztás a FacebookonMegosztás az IWIW-enEmail

Rákosmente - Modern Kertváros


Alapértelmezett mód

Attila-vonal

Számvéber Norbert:

Az „Attila” vonal védelme Rákoshegytől nyugatra, 1944–1945

1. A hadműveleti helyzet Budapest körzetében 1944 végén

Budapest második világháborús ostroma a mai napig meghatározó trauma a magyar nemzet kollektív emlékezetében. A milliós nagyváros védelmének 1944. december végén – pusztán katonai szempontból – már semmi értelme nem volt. A két totalitárius nagyhatalom, Németország és a Szovjetunió vezetői azonban személyes ügyként kezelték a magyar főváros megtartásának, illetve elfoglalásának kérdését. Így a Duna parti metropolisz és közvetlen előtere 108 napig tartó kegyetlen és pusztító harcok színterévé vált.

A szovjet hadvezetés Joszif Sztálin követelésére először 1944. október 29-én indított támadást Budapest elfoglalására, és mindössze néhány nap alatt, menetből tervezte elfoglalni a magyar főváros keleti (pesti) felét a Dunáig.

A 2. Ukrán Front (parancsnoka R. J. Malinovszkij marsall) két gárda-gépesítetthadtesttel megerősített 46. hadserege azonban nem tudta megelőzni a Tiszántúlról gyors ütemben átcsoportosított német páncélos- és páncélgránátos-hadosztályokat, amelyek a magyar csapatokkal közösen 1944. november 5-ig sikeresen megállították a szovjeteket Budapest dél-délkeleti előterében. Ez csak azért sikerülhetett, mert a védők egy megerődített védelmi terepszakaszon, az úgynevezett „Attila” vonalban vették fel a harcot a támadókkal.

A szovjet 46. hadsereg önerőből nem boldogult az „Attila” vonal áttörésével. A 2. Ukrán Front 1944 novemberében megpróbálta kelet felől átkarolni a pesti hídfőt, de csak lassan jutott előre. A német Dél Hadseregcsoport (parancsnoka Johannes Friessner vezérezredes) páncélozott harccsoportjai gyors átcsoportosításaival sikeres halogató harcot vívott és 1944. december elejéig a szovjet csapatok sehol sem tudtak tartósan beékelődni az „Attila” vonalba.

A német hadvezetés nem csak a hadiipari szempontból rendkívül fontos Dunántúlt biztosító harcelőőrsként tekintett az „Attila” vonalra, hanem Adolf Hitler elképzelései miatt is minden áron védeni akarta a hídfőt, ugyanis a Führer onnan egy soha meg nem valósult német páncélos támadást vizionált északkeleti irányban, az észak felé törő szovjet csapatok balszárnya ellen.

Friessner vezérezredes november 3-i hatállyal egyik legjobban képzett tábornokát, a német III. páncéloshadtest parancsnokát, Hermann Breith páncélos tábornokot nevezte ki a magyar fővárost és környékét védő csapatok vezénylő tábornokává (Kampfkommandant Budapest). Heinrich Himmler, az SS birodalmi vezetője azonban esetleges népmozgalmaktól tartott a védők hátában (például munkásmegmozdulásoktól vagy esetleg gettófelkeléstől). Szerette volna keresztülvinni Hitlernél, hogy Breith helyett egy SS-tábornok döntsön Budapesten. Hitler 1944. december 1-i hatállyal erőddé nyilvánította a magyar fővárost (Festung Budapest), felállította annak egységes parancsnokságát. Ennek élére Otto Winkelmann személyében egy rendőrtábornokot nevezett ki, aki e napon kapta meg General der Waffen-SS kinevezését is, s vált a Waffen-SS tábornokává.

Winkelmann azonban nem volt sokáig ebben a beosztásban. Ő volt a magyarországi SS- és rendőri erők főparancsnoka, ami eléggé lekötötte őt. Winkelmann – akárcsak korábban Friessner – kinevezését követően azonnal javasolta a Führernek a pesti hídfő kiürítését, amit Hitler nem vett jó néven. December 5-én Hitler Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführer und General der Waffen-SS und der Polizei-t, az SS IX. hegyihadtestének parancsnokát nevezte ki a Budapest Erőd teljhatalmú parancsnokává. Így a továbbiakban ez az SS-tábornok irányította azokat a német és magyar erőket, amelyek az „Attila” vonalat és a mögötte fekvő akkori Budapestet védték, a december elején kapott kapott parancs szerint az utolsó töltényig, ha kell házról házra.

A szovjet 2. Ukrán Front 46. hadseregét 1944. december elején a Dunántúlra csoportosították át és ott a 3. Ukrán Front alárendeltségébe került. A pesti hídfőt a szovjet–román csapatok 1944. december második harmadára északkelet felől átkarolták és a továbbiakban a pesti hídfő német és magyar állásait déli-délkeleti irányból a szovjet 18. gárda-lövészhadtest, kelet felől a román 7. hadtest, észak és északkelet felől pedig a 7. gárdahadsereg 30. lövészhadteste támadta.

1944. december 20-tól a Dunántúlon harcoló szovjet 3. Ukrán Front (F. I. Tolbuhin marsall) 46. hadserege Buda irányában támadott és december 25-én betört a főváros nyugati felébe.

Levéltári források alapján 1945. január 1-jén Budapestet összesen mintegy 143 ezer (ebből 120 ezer 500 szovjet és 22 ezer 500 román) katona ostromolta, illetve 100 ezer (ebből 48 ezer német és 52 ezer magyar) védő állomásozott a bekerített fővárosban (a ténylegesen harcolók száma ennek alig ötöde volt, és folyamatosan csökkent). A támadók 1945. január 18-ig elfoglalták a pesti oldalt (a román csapatokat már január 15-én átcsoportosították más magyarországi arcvonalszakaszra).

1945. február 11-én este Pfeffer-Wildenbruch SS-tábornok, a Várhegy és a Citadella körzetébe visszaszorított, elégséges utánpótlás nélkül maradt védőseregnek parancsot adott a kitörésre északnyugati irányban. Ekkor még mintegy 80-100 ezer polgári személy várta a harcok végét a pincékben a német–magyar csapatok kezén lévő területen. A kitörő 16-18 ezer (főleg német) katona és civil közül 800 főnél kevesebben érték el a saját erőket a Dunántúlon. A kitörési kísérlet után két nappal, február 13-án a szétlőtt Budapest nyugati felében is elhallgattak a fegyverek és a 108 napos csata (ebből 51 nap ostrom) véget ért.

A bekerített Budapesten 38 ezer polgári egyén vesztette életét (ebből 17 ezer zsidó ember). Magyarország fővárosa romokban hevert. A városban rekedt lakosság szenvedése, az építészeti értékek nagymérvű pusztulása (a főváros 39 ezer 643 épületének 26 százaléka maradt épen) csupán a második világháború legkegyetlenebb ostromaival, Leningrád, Sztálingrád, Varsó vagy Berlin sorsával vethető össze.


2. A védelmi rendszer kiépítése és elemeinek feladata

2.1. Az „Attila” vonal védőövei

Az „Attila” vonal állásrendszerének kiépítési munkálatainak megkezdésére a magyar királyi Honvéd Vezérkar részét alkotó Fővezérség viszonylag későn, csak 1944. szeptember 11-én intézkedett. Ekkor a szovjet csapatok már Erdély területén harcoltak. Alig több, mint másfél hónap múlva, 1944. november első napjaiban a szovjet csapatok már meg is próbálkoztak a magyar fővárost biztosító védelmi vonal áttörésével, de egyelőre kudarcot vallottak.

A tábori jellegű, azaz leginkább földből és faanyagból kialakított védelmi rendszer alapja az első világháborúból származott. Ugyanis 1914-ben a főváros nyugati és keleti felét egyaránt körvédőképes, drótakadályokkal és árkokkal védett tüzérségi támpontok rendszerével vették körül. Ekkor néhány vasbetonból készült megfigyelőállás, illetve óvóhely is elkészült.

Az 1944 őszén korszerűsített tervek szerint az Attila hun királyról elnevezett védelmi vonal három fő védőövből állt, de csak a pesti oldalon. Az állásrendszert a főváros budai oldalán nem folytatták, ellentétben az első világháborús tervekkel. Ott 1944. december végén, a Dunántúlon támadó szovjet csapatok közeledésének hírére rögtönzött védelmi rendszert alakítottak ki, mindössze néhány nap alatt, de ez nem volt az „Attila” vonal része.

A pesti oldalon a külső (I.) védőöv Alsógöd–Csomád–Veresegyház–Domony–Györgymajor–Maglód–Ecser–Vecsés–Dunaharaszti vonalában futott, nagyjából 75 km hosszan. A védőöv arcvonalát négy (A, B, C és D) védőkörletre osztották az óra járásával ellentétes irányban: az „A” Dunaharasztinál kezdődött, a „D” pedig Alsógödnél végződött.

Az első harcárok vonala előtt kettő- vagy háromsoros drótakadály húzódott, azelőtt pedig átlagosan három méter mély és három-négy méter széles harckocsiárkot építettek ki. A drótakadályok és a harckocsiárok elé gyalogság és/vagy harckocsik elleni aknazárakat telepítettek. Dunaharasztinál egysoros nagyfeszültségű villamos akadályt is létesítettek.

Levéltári adatok szerint az „Attila” vonal első védőövében biztosan harckocsiárok húzódott Dunaharaszti 114-es magassági ponttól délnyugatra, továbbá a Soroksárra és Ócsára vezető utak mentén (aknazárral biztosítva), valamint Vecsés és Ecser déli előterében.

A Vecsésnél kiépített, illetve az Ócsára vezető út mentén – balra 400 m-re – létesített harckocsiárkot úgynevezett „lövő tányéraknákból” (korabeli rövidítéssel lőtak-okból) álló zárakkal is biztosították.[1]

A lövő tányérakna Misnay József mérnökkari alezredes, okleveles mérnök, a Magyar Haditechnikai Intézetben munkatársának fejlesztése volt. Ez az eszköz nem csak a páncélozott harcjárművek lánctalpa ellen volt hatásos. Az irányított töltetben lévő fémtányér elműködés után nagy kezdősebességű lövedékké alakult át, és akár a páncélosok oldal- vagy homlokpáncélzatát is átüthette. Általában utak, szűkebb átjárok közelében álló fákra, sziklákra vagy akár házfalakra[2] telepítették. Ha a kifeszített huzalt a mozgó cél elhúzta, a lövő tányérakna működésbe lépett. E rendkívül korszerű, magyar gyártmányú műszaki záró harcanyaghoz hasonló eszközt csak az 1960-as években kezdtek gyártani Nyugat-Európában.[3]

A lövő tányéraknát a m. kir. 53. utászzászlóalj[4] századai is telepíteni kezdték, majd a telepített zárakat felügyelték is tevékenységi körzetükben, pedig az alakulat tisztjei csupán 1944. október 25-én szereztek először tudomást az új haditechnikai eszköz létezéséről.[5]

A magyar 153. honvéd kerékpáros-utászszázad (Gödry Ernő főhadnagy) 1944 októberében a Vác−Gödöllő−Rákospalota észak terepszakaszon kisebb hidak, átereszek robbantásra való előkészítését és őrzését végezte, összesen 32 helyszínen. Az alakulat az erre kijelölt helyeken további − egyenként 12 lövő tányéraknából álló − robbanózárakat is telepített.[6]

A külső (I.) védőöv harcászati mélysége három-négy km mély volt, s helyenként négy-öt egymás mögötti harcárokból állt.

Az I. védőöv mögött 12-15 km-re létesítették a mintegy 60 km hosszú II., vagy közbülső védőövet Dunakeszi–Mogyoród–Isaszeg–Pécel–Pestszentimre–Soroksár vonalában. E védőöv északon és délen három, keleten pedig egy-kettő, egymás mögötti harcárokból állt.

A XVII. kerületben kiépített tanösvény területén egykor az „Attila” vonal III. védőövének egy szakasza futott. Ezt a védőövet a II. mögött öt-tíz km-re építették ki az Újpest észak–Cinkota–Rákosliget–Pestszentlőrinc–Pestszenterzsébet–Csepel dél terepszakaszon, egy körülbelül 35 km hosszú vonalon.

Az „Attila” vonal III. (vagy „belső”) védőövének déli szakasza a Rákoskeresztúri temetőtől körülbelül 1 km-re keletre, Miklós-telep és Tulipán-telep (nagyjából a mai Haladás utca–Üllői út–Vág utca határolta terület) keleti szélén, a 119-es, 112-es és 125-ös magaslatokon keresztül Soroksár és a Millennium-telep déli széle mentén futott végig.

A védők a Rákoskeresztúri temetőben, a kőbányai ipari terület megközelítési útvonalain, Pestszentlőrincen, Pestszenterzsébeten és Soroksáron építették ki legerősebb megerődített körleteiket.

A főellenállási vonal több, egymástól 150-250 méterre kiásott összefüggő harcárokból, egy vagy két harckocsiárokból, szögesdrót-akadályokból és aknamezőkből állt.

Az összes uralgó magaslatot és a mögöttes terület fontosabb objektumait körkörös védelemre rendezték be és az összes kőépületet betagolták a védelmi rendszerbe, az utcákon úttorlaszokat emeltek vagy árkokkal zárták le azokat.

Az „Attila” vonal mindhárom védőövére jellemző volt, hogy a lövészárkok csak egyes szakaszokon épültek ki összefüggően. Általában csak támpontokat létesítettek, amelyek körül lövészgödröket és golyószóró- vagy géppuska-tüzelőállásokat emeltek ki, s ezeket igyekeztek árkokkal összekötni. A megerődített terepszakaszok védelmi létesítményei – egykorú szovjet felmérés szerint – az alábbiak voltak[7]:

Védőöv

I.

II.

III.

Az arcvonal teljes hossza

75 km

60 km

35 km

Harc- és összekötő árkok teljes hossza

234 km

135 km

130 km

Löveg- és aknavető-tüzelőállások[8]

900 db

420 db

630 db

Drótakadályok teljes hossza

96 km

40 km

48 km

Harckocsiárkok teljes hossza

36 km

10 km

20 km

Lövészgödrök 1 arcvonal-km-en

80-90 db

40-50 db

80-90 db

Golyószóró- és géppuska-tüzelőállások 1 arcvonal-km-en

15-20 db

10-12 db

12-15 db

Telepített aknák mennyisége 1 arcvonal-km-en

Kb. 370 db

Kb. 250 db

Kb. 300 db

Ezek a táblázatba foglalt adatok 1944. december elejére vonatkoznak. Ám 1944. október végén, illetve november elején még javában folytak az építési munkálatok. A III. védőállás (védőöv) kiépítésének megkezdésére például a magyar VI. hadtest műszaki parancsnoka, Szabó Sándor őrnagy csak 1944. november 6-án adta ki a parancsot.

Almay Béla ezredes, a Honvédelmi Minisztérium osztályvezetője szerint a pesti hídfőt oltalmazó vonal összesen hét hadosztálynyi erő számára épült ki.[9] Ugyanakkor dálnoki Veress Lajos vezérezredes háromkötetes munkájában azt olvashatjuk, hogy az állásrendszer négy, egyenként hat zászlóaljas hadosztálynak készült.[10]

A védelmi vonal kialakításával járó nehéz földmunkát zömében zsidó munkaszolgálatosok (úgynevezett kisegítő munkásszázadokban és rögtönzött munkáscsoportokban[11]) és a védőövek vonalvezetése miatt érintett települések levente fiataljai végezték, de részben a munkaképes polgári lakosságot is bevonták a munkálatokba. 1944. október 14-én a hídfő kiépítésén mintegy 10 ezer fő dolgozott, november közepére pedig már 28 ezren.[12]

A Magyar Királyi Honvédség műszaki (főleg utász-) alakulatai inkább csak irányították ezt a munkát, és feladatuk volt a zsidó munkaszolgálatosok őrzése is. A műszaki csapatok saját kezűleg elsősorban a veszélyes, nagy szakértelmet igénylő műszakizár- és aknatelepítést tervezték és hajtották végre, valamint a harckocsiárkokon átívelő ideiglenes hidakat készítették elő robbantásra. Utóbbi intézkedésnek az volt a lényege, hogy a saját csapatok mozgását addig ne akadályozzák a harckocsiárkok, amíg azt az ellenség meg nem közelítette, de amikor ez megtörtént, a hidak robbantásával a harckocsiárkon gépjárművekkel való átkelés lehetősége megszűnt.

2.2. A (gyalogsági) harcárok

A védelemben alkalmazott erők a támadó ellenség tűzhatását úgy igyekeztek csökkenteni, hogy a terepvonulatokat követő árokrendszert alakítottak ki saját csapataik számára. Ez alapvetően különböző mélységű, és 6-10 méterenként szögben megtört, az ellenség várható támadási irányára közel merőleges vonalvezetésű harcárkokból, az azokba becsatlakozó összekötő árkokból, és önállóan szétszórt lövészgödrökből állt. A különféle nehézfegyverek (géppuskák, aknavetők, páncéltörő ágyúk, tüzérségi lövegek, légvédelmi lövegek, stb.) számára ugyancsak földbe mélyített tüzelőállásokat alakítottak ki, amelyek lehetőség szerint ugyancsak bekötöttek az árokrendszerbe.

Az 1941-ben kiadott magyar erődítési utasítás szerint a harcárok szélessége fent 80-90 cm, alul 60 cm volt, mélysége pedig 110 cm. A kitermelt földet az ellenség irányában egyenletesen szétterítették az árok előterében. Az összekötő árok méretei hasonlóak voltak, de felül 90-100 cm széles volt, mélysége pedig elérte a 170 cm-t.

Az „Attila” vonal árokrendszere nem volt mindenhol folyamatos, de számos összefüggő szakaszt alakítottak ki benne. Az igazán hatékony, körvédőképes, egymástól hézagosan, bizonyos tér- és távközre elhelyezett szakasz- és századtámpontok száma azonban csekély volt.

2.3. A harckocsiárkok

A támadó páncélozott harcjárművek saját állások felé végrehajtott mozgásának akadályozása céljából a védők harckocsiárkokat készítettek. Ezek szélessége meghaladta az ellenség lánctalpas páncélosainak árokáthidaló képességét, mélységük és faluk dőlésszöge pedig meggátolta a beléjük ütköző harcjárművek önerőből való kijutását a saját csapatok irányában. Az „Attila” vonal harckocsiárkainak mérete változó volt, de a 4-5 m széles és 2-3 méter mély változat volt a legelterjedtebb.[13]

Rákoskeresztúr körzetében még 1949-ben is 1950 méter hosszú harckocsiárok volt betemetetlen, amit összesen 15 ezer 600 köbméternyi föld kiemelésével ástak ki.[14]

1944. november elején az „Attila” vonal külső védőövében vívott harcok egyik fontos tapasztalata az volt, hogy a harckocsiárkot hiba volt a harcárkok vonala elé telepíteni. Ugyanis a támadó szovjet lövészgyalogság kiváló fedezéket talált benne, miközben a német–magyar csapatok gyalogsági állásait próbálta megközelíteni. Emiatt 1944. november második felétől a II. és III. védőöv harckocsiárkait már szinte mindenütt a harcárkok mögött vagy azok között helyezték el.

2.4. A műszaki akadályrendszer

A védők állásaikat az ellenség élőerejének és páncélosainak rohama ellen műszaki akadályrendszerrel biztosították, amelyet általában a harcárkok elé telepítették és onnan tűz alatt tartották, hogy az átjárónyitást megakadályozzák.

A támadó gyalogság közvetlen rohama ellen a védők drótakadályrendszert építettek, amely a feltartóztató drótkerítést és a buktató drótakadályt egyesítette magában. A drótakadályt több sorban telepítették (ez Rákoshegytől 1 km-re nyugatra az állások előtt szovjet források szerint ötsoros[15] volt). Ennek leghátsó sora kézigránátdobó távolságra (kb. 50 m-re) volt a saját harcárok vonalától.

Az aknamezőket és aknazárakat legtöbbször a drótakadályrendszer elé, az ellenség felé telepítették. Voltak csak gyalogság elleni és csak harckocsik elleni, valamint mindkét aknatípus telepítésével kialakított vegyes robbanó műszaki zárak és aknamezők is.

Fentieken kívül a védők műszaki csapatai felkészültek, hogy az úthálózat és a különféle hidak rombolásával is akadályozzák az ellenséges csapatok kijutását a védelem mélységébe.

2.5. A légvédelmi tüzérosztagok állásai

Az „Attila” vonalat védő német–magyar csapatok tűzerejének gerincét az ott bevetett légvédelmi tüzérosztályok ágyúi és gépágyúi adták, amelyeket általában egyenként két ágyúból, valamint kettő-hat gépágyúból álló légvédelmi tüzérosztagokban alkalmazták.[16] Ezek számára a védelmi vonalban számos helyen földbe mélyített tüzelőállásokat alakítottak ki. A Rákoskeresztúr és az Új Köztemető közötti területen 1944. november 28-i német adatok alapján két ilyen volt a Rákoshegy felé vezető vasútvonal két oldalán, az erdősávban.

Még legalább két ilyen tüzelőállást készítettek el a nyílt terepen, Rákoshegytől 1 km-re nyugatra (ezek az 1950-ben és 1965-ben készült légifelvételeken könnyen felismerhetők). Véleményünk szerint ezek valamivel korábban, 1944. augusztus vége és október eleje között készülhettek el, még az „Attila” vonal III. védőövének kiépítése előtt és hagyományos légvédelmi tüzelőállásoknak készültek légi célok ellen. A földmunkákon legalább 200 főnyi zsidó munkaszolgálatos dolgozhatott hat héten át.[17] Az elkészült állásokat nagy valószínűséggel az „Attila” vonal III. védőövének kijelölésekor is betagolták a védelmi rendszerbe.


3. A szemben álló erők tervei és eszközei az adott körzetben

3.1. A Rákoskeresztúr körzetében védő magyar csapatok

Az „Attila” vonal III. védőövének előterében, a Maglód, Ecser és Rákoshegy közötti területen szinte csak magyar alakulatok maradtak, miután a német 8. SS-lovashadosztályt 1944. december 24-től átcsoportosították a budai oldalra.

A magyar 1. páncéloshadosztály (parancsnoka Vértesy János ezredes) a korábbi harcokban rendkívül meggyengült. December utolsó napjaiban a szovjet 18. gárda-lövészhadtest felderítési adatai szerint csupán ezrednyi erőt képviselt négy kisebb harccsoporttal megerősítve, állományában összesen mintegy 2000 katonával, 140 golyószóróval és géppuskával, 12 aknavetővel, nyolc légvédelmi löveggel, nyolc 7,5 cm-es páncéltörő ágyúval, négy 10,5 cm-es tábori tarackkal és 12 páncélossal (Turán és Toldi harckocsikkal, valamint Nimród páncélgépágyúkkal).

Részben a magyar 1. páncéloshadosztály alárendeltségében harcolt a „Billnitzer” rohamtüzér harccsoport (parancsnoka Billnitzer Ernő tüzér vezérőrnagy), amely ebben az időben az 1., 13., 16. és 24. rohamtüzérosztályból állt. A bátran küzdő rohamtüzér alakulatok megmaradt Zrínyi II rohamlövegei és Turán harckocsijai ekkor nem ebben a védőkörletben harcoltak. A harccsoport rohamtüzérei így gyalogságként vettek részt a harcokban. Szovjet adatok szerint a harccsoport december végén ebben a sávban összesen 310 katonával, 20 golyószóróval és géppuskával, 10 aknavetővel és négy 7,5 cm-es páncéltörő ágyúval rendelkezett.[18]

A magyar 12. gyaloghadosztály[19] (parancsnoka Baumann István vezérőrnagy, vezérkari főnöke Csörgey Endre vezérkari százados) 1944. december 28-án érkezett be a körzetbe és késedelem nélkül megszállta az „Attila” vonal III. védőövét Rákoskeresztúrtól és Rákoshegytől nyugatra.

A hadosztály harcoló létszáma december 20. körül mindössze 76 tiszt és 1183 fő legénység volt. A nyilaskeresztes önkéntes jelentkezőkből a hadosztály az elmúlt hetekben 250 fő kiképzettet vett át, másik 100 fő állt felszerelés alatt. A felszerelt, de még kiképzetlen nyilas önkéntesek létszáma további 211 fő volt.

A hadosztály alig több, mint két zászlóaljnyi gyalogsággal rendelkezett: a 10. honvéd gyalogezred a három zászlóaljának keretével és a 36. és 38. honvéd gyalogezredek egy-egy zászlóaljával, összevonva a 38. honvéd gyalogezred parancsnoka parancsnoksága alatt. Ezen kívül a hadosztálynak volt egy felderítőszázada, egy légvédelmi gépágyús ütege, két páncéltörő ágyús százada, két tábori tüzérosztálya és egy utászzászlóalja. E csapatok nehézfegyverzete mindössze 65 golyószóróból, két géppuskából, 37 gránátvetőből, hat aknavetőből, 14 nehéz 7,5 cm-es páncéltörő ágyúból, 11 darab 8 cm-es tábori ágyúból, kilenc 10,5 cm-es tábori tarackból és három 15 cm-es tábori tarackból állt.

A hadosztály tisztikarának egy része erkölcsileg megrendült és emiatt igen sokan jelentettek beteget, hogy a további szolgálat alól kivonják magukat.[20]

A Rákoshegy és az Új Köztemető között védelembe lévő magyar csapatok élőerejét a fenti adatok alapján 1944. december 28-án – a magyar 1. páncéloshadosztály átcsoportosítása után – legfeljebb mintegy 1500 főre becsülhetjük.

A szovjet 18. gárda-lövészhadtest felderítési adatai szerint 1945. január 1-jén reggel a magyar 12. gyaloghadosztály arcvonalán összesen 100 löveg és aknavető volt tüzelőállásban (öt 15 cm-es, kilenc 120 mm-es, 12 darab 10,5 cm-es, 24 darab 7,5 cm-es, 35 darab 8 cm-es és 15 darab 37 mm-es).[21]

3.2. A körzetben támadó szovjet csapatok

A szovjet 317. lövészhadosztályt 1944. december 16-án a 18. gárda-lövészhadtest alárendeltségében a pesti hídfő délkeleti arcvonalán gyülekeztették, és még aznap támadásba lendült Maglód körzetében. A hadosztály parancsnoka 1944. december 19-től Borisz Gusin ezredes volt. A magasabbegység hadrendje 1944. december végén az alábbi volt:

-       571. lövészezred (Nyikolaj Karataskov alezredes);

-       606. lövészezred (Ivan Alehin alezredes);

-       761. lövészezred (Jurij Grafszkij ezredes);

-       773. tüzérezred (Krupszkij őrnagy);

-       277. páncéltörő tüzérosztály (Vaszilij Vasziljev őrnagy);

-       361. műszaki zászlóalj (Genagyij Jakubenko őrnagy);

-       858. híradózászlóalj (nincs adat);

-       251. önálló felderítőszázad (nincs adat);

-       önálló légvédelmi géppuskás század (Nyikolaj Buzsera százados);

-       193. önálló vegyvédelmi század (nincs adat);

-       önálló kiképző zászlóalj (nincs adat).

A 317. lövészhadosztály 1944. december 27-31. között Rákoshegy és Rákoskeresztúr körzetében harcolt, ahol jelentős veszteségeket szenvedett. Ennek következtében január 1-jén 4069 katonával, 1844 puskával, 1083 géppisztollyal, 78 golyószóróval, 49 géppuskával, 10 légvédelmi nehézgéppuskával, 17 darab 120 mm-es aknavetővel, 37 darab 82 mm-es aknavetővel, 10 darab 122 mm-es tábori tarackkal, 20 darab 76,2 mm-es hadosztályágyúval, 12 darab 76,2 mm-es ezredlöveggel, 16 darab 45 mm-es páncéltörő ágyúval és 38 darab 14 mm-es páncéltörő puskával rendelkezett.[22] A hadosztály 1944. december 31-én állásait átadta a beérkező 297. lövészhadosztálynak.

A szovjet 297. lövészhadosztály egyhavi pihenőt követően, 1944. december utolsó napjaiban érkezett be Vecsés körzetébe. Ekkor több mint 6000 főt számlált és így a magasabbegység volt a pesti hídfő ellen alkalmazott szovjet hadosztályok közül a legerősebb.

Először csak a hadosztály tüzéralakulatait alkalmazták a hadműveletben. Az 503. tüzérezred és a lövészezredek 120 mm-es aknavetőkkel felszerelt ütegei 1944. december 26-31. között a 66. gárda-lövészhadosztálynak nyújtottak támogatást.

A 297. lövészhadosztály lövészezredei azonban csak 1945. január 1-jén léptek harcba, amikor erőteljes támadást indítottak Kőbánya általános irányban. A hadosztály parancsnoka 1944/1945 fordulóján Andrej Kovtun-Sztankevics ezredes volt (1945. február 1-ig, amikor megsebesült). A magasabbegység hadrendje ekkor a következő erőkből állt:

-       1055. lövészezred (Joszif Szled őrnagy);

-       1057. lövészezred (Grigorij Drogan alezredes);

-       1059. lövészezred (Leonyid Baszkin őrnagy, megbízott parancsnok);

-       503. tüzérezred (Peter Szulimenko alezredes);

-       338. páncéltörő tüzérosztály (Alekszander Berezsnoj százados);

-       593. műszaki zászlóalj (Aron Liszjankszkij őrnagy);

-       758. híradózászlóalj (Vorobjev őrnagy);

-       357. önálló felderítőszázad (Nyikolaj Dzipanovszkij főhadnagy)

-       önálló légvédelmi géppuskás század (nincs adat);

-       391. önálló vegyvédelmi század (Grigorij Bojko hadnagy)

-       önálló kiképző század (Mihail Fedotov százados).

A hadosztály 1055. és 1057. lövészezrede az első lépcsőben, az 1059. lövészezred pedig a második lépcsőben került bevetésre. Az 503. tüzérezred 1. tüzérosztálya az 1055. lövészezredet, a 2. és 3. tüzérosztálya pedig az 1057. lövészezredet támogatta. A 1055. lövészezred megkapta a 338. páncéltörő tüzérosztály egyik ütegét, az 1057. lövészezred pedig a másik két páncéltörő tüzérüteget, valamint az 1059. lövészezred aknavetőütegét is.

Kovtun-Sztankevics ezredes csapatai 1945. január 1-jén hajnalban az alábbi erőkkel és eszközökkel rendelkeztek: 6099 fő, 2841 puska, 1145 géppisztoly, 157 golyószóró, 62 géppuska, 18 légvédelmi nehézgéppuska, 15 darab 120 mm-es aknavető, 53 darab 82 mm-es aknavető, kilenc 122 mm-es tábori tarack, 23 darab 76,2 mm-es hadosztályágyú[23], 12 darab 76,2 mm-es ezredlöveg, 22 darab 45 mm-es páncéltörő ágyú, 64 darab 14 mm-es páncéltörő puska. A hadosztály 26 lövészszázadában egyenként átlagosan 80 katona, összesen mintegy 2080 fő várta a támadást.[24] A teljes létszám tekintetében a szovjeteknek tehát legalább 4:1 arányú fölényük volt a magyar csapatokkal szemben.

Mivel a 297. lövészhadosztályt a Budapestért vívott harcok során egyből az „Attila” vonal III. védőövének áttörésére alkalmazták, azt jelentős mennyiségű tüzéralakulattal, sőt harckocsikkal is megerősítették.

A 23. harckocsihadtest 39. harckocsidandárjának egy összevont százada 10 T–34/85 harckocsival (ebből hat gyári új, négy javított) december 27-én este érkezett meg a 18. gárda-lövészhadtest alárendeltségébe. A század másnap öt harckocsit veszített a Kispesten vívott harcokban. December 31-én este a harckocsiszázad az 1055. lövészezreddel együtt végrehajtandó támadásra készült és Rákoskeresztúr északnyugati szélén állt készenlétben. A század ekkor öt üzemképes harckocsival rendelkezett.

Az 5. gárda tüzérhadosztály 17. ágyús tüzérdandárja (a 259. és 260. ágyús tüzérezred) 27 darab 152 mm-es ágyútarackkal rendelkezett, és az 1057. lövészezred támogatására kapott parancsot.

Az 5. gárda tüzérhadosztály 95. nehéztarackos tüzérdandárjának 25 darab 152 mm-es tarackja volt. A dandár három tüzérosztálya az 1055. lövészezredet, egy tüzérosztálya pedig az 1057. lövészezredet támogatta.

Az 5. gárda tüzérhadosztály 27. aknavetődandárja (állományában 53 darab 120 mm-es aknavetővel) két ezredével az 1055. lövészezred, egy ezredével pedig az 1057. lövészezred sávjában települt.[25]

A 48. gárdaaknavető-ezred (22 M–13 rakéta-sorozatvetővel) és a 14. műszaki rohamdandár két zászlóalja a 297. lövészhadosztály parancsnokának közvetlen alárendeltségében volt.

A 297. lövészhadosztály áttörési sávja 2,5 km széles volt. Így a saját és megerősítő erők (a rakéta-sorozatvetők 22 x 24 indítósínével együtt) összesen 651 tüzérségi eszközét számítva, minden egyes arcvonal-kilométerre 260 cső vagy indítósín jutott, ami rendkívül pusztító tűzerőt jelentett.[26] Ezzel a szovjetek 6,5:1 arányú tüzérségi túlerőben voltak az itt védő magyar csapatokkal szemben.

A szovjet 18. gárda-lövészhadtest által kidolgozott támadási terv keretében a megerősített 297. lövészhadosztálynak Rákoskeresztúr és a 140-es magaslat között át kellett törnie a német–magyar csapatok védelmét az „Attila” vonal III. védőövében, majd a Kőbánya északkeleti határán álló Drasche téglagyár, illetve a későbbiekben a Valéria-teleptől (az Üllői úttól délre fekvő terület házai, napjainkban a József Attila lakótelep) északra lévő vasúti kereszteződés (a Népligettől közvetlenül keletre) irányában kellett támadnia azzal a céllal, hogy teljes egészében az ellenőrzése alá vonja Kőbányát. Ezt követően el kellett foglalnia Pest keleti részét. A 14. műszaki rohamdandár egyik rohamzászlóaljával megerősített 317. lövészhadosztálynak Erzsébet-telep irányában támadva, jobbszárnyával kellett főcsapását végrehajtania, majd együttműködésben a 297. lövészhadosztállyal el kellett foglalnia Valéria-telepet. Ezt követően el kellett foglalnia Pest délkeleti részét.

A 297. lövészhadosztály decemberben naponta tízórás gyakorlatozással végig a közelgő összecsapásra készült. A katonák az egyéni közelharc kiképzéstől kezdve az éleslövészeten, aknatelepítésen és aknamentesítésen, felderítésen és a védelmi harc elsajátításán keresztül a század-, illetve zászlóalj szintű gyakorlatokig mindenféle kiképzésen részt vettek. A Kovtun-Sztankevics ezredes által tartott szemlén a csapatok harckészültségét végül többé-kevésbé kielégítőnek találták.[27]

Az 1944 őszén súlyos veszteségeket szenvedett hadosztályt 1944 decemberében újjászervezték, és 1500 fő pótlást kapott a Harkovi Katonai Körzetből. A beérkezett katonák többsége harcedzett veterán volt, viszont az állomány mintegy 25 százaléka besorozott moldávokból állt, akik többsége oroszul sem beszélt.[28]

Kovtun-Sztankevics ezredes hadosztálya végül 1944 utolsó napján érkezett be az arcvonalba és január 1-éjre virradó éjszaka átvette a 317. lövészhadosztály állásait (Rákoskeresztúrtól 1 km-re nyugatra), és azon nyomban megkezdte a felkészülést a támadásra. A hadosztály lövészezredei – tekintettel arra, hogy a harcok zömét beépített területen kellett megvívniuk – már december 29-én és 30-án nekiláttak, hogy kisebb létszámú rohamcsoportokat alkossanak.[29]


4. A helyi harccselekmények részletei

4.1. A szovjet 317. lövészhadosztály harcai Rákoskeresztúr körzetében,

1944. december 27-31.

1944. december 27-én a szovjet 18. gárda-lövészhadtest 317. lövészhadosztályának jobbszárnyán harcoló 571. lövészezred még Maglód délkeleti szélén küzdött, de középen a 606. lövészezred déli irányból átkarolta a települést és Ecser elfoglalásáért harcolt. Az innen délebbre tevékenykedő 761. lövészezred megközelítette a Ferihegyi repülőteret.[30]

A szovjet 18. gárda-lövészhadtest aznapi gyors előretörése azzal fenyegette az Ecser–Maglód körzetében harcoló magyar erőket (a „Billnitzer” csoportot és a magyar 1. páncéloshadosztály részeit), hogy bekerítésbe kerülnek.[31] Ennek elkerülése végett egyes alakulataik – valószínűleg a „Billnitzer” csoport részei kisebb utóvédek visszahagyásával hátrálni kezdtek Rákoshegy irányában. Az utóvédeknek a 148-as magaslatnál létrehozott rögtönzött reteszállását a 606. lövészezred lerohanta, de amikor a szovjetek elérték a 163-as magaslatot, északkeleti irányból harckocsik ellenlökése érte őket.[32]

A magyarok ellenlökése csak ideiglenesen tudta feltartóztatni a szovjet csapatokat, amelyek jelentésük szerint négy páncélost kilőttek. A 606. lövészezred katonái 18:00 óra körül elérték Rákoshegyet, a Budapest akkori közigazgatási határán kívül eső utolsó települést. A település délnyugati szélénél védekező 200-300 magyar katona eredménytelenül igyekezett megállítani az ezredet. Rákoshegy mintegy két órán belül a szovjet csapatok kezébe került. A lövészek tovább nyomultak és éjfélre elérték az Újmajort. A 761. lövészezred átkelt a Ferihegyi repülőtéren és elérte a Szemeretelep vasútállomás keleti végét, ahol feltartóztatták a több ellenlökést is indító német–magyar csapatok. A megszilárduló magyar védelem miatt a 317. lövészhadosztály erői megállásra kényszerültek.[33] Kiderült, hogy az ezredek előrevetett osztagai beleütköztek az „Attila” vonal III., egyben utolsó védőövébe, amely a Pest belvárosába vezető legrövidebb utat zárta le.

A 317. lövészhadosztály aznap 200 főnyi magyar veszteséget jelentett, valamint három föld-fa kiserőd és nyolc előkészített tüzelőállás megsemmisítését. Saját vesztesége 26 halott és 99 sebesült volt.[34]

A magyar csapatok visszavonulásukkal le akarták rövidíteni az általuk védett arcvonal hosszát. Az ötlet a magyar 1. páncéloshadosztály parancsnokától, Vértesy János ezredestől származott, aki így akart szert tenni némi kikülöníthető tartalékerőre. Sikerült is néhány alegységet „összekaparnia”, de az általuk kezdeményezett ellenlökés „erős ellenséges gyalogságba és páncélosokba” ütközött.[35] A magyarok végül visszahúzódtak és arcvonallal délnek új állásokat alakítottak ki a Rákoshegy–Ecser vasútvonal mentén.[36]

Este a magyar 1. páncéloshadosztály az elöljáró német 13. páncéloshadosztálytól kapott parancs alapján vonta vissza nyugati irányban. A magyar seregtest megmaradt erői a 13. páncéloshadosztály szovjet csapatoktól való elszakadását fedezte, majd a tervek szerint kivonásra kerül és Csepel-sziget védelmét és folyambiztosítását látja el. Az Ecser és Maglód felől Rákoshegy és Pestszentlőrinc irányában áttört szovjet csapatok ellen a német 13. páncéloshadosztály részeit átcsoportosították Kőbánya keleti szélére.

A magyar 12. gyaloghadosztály december 27-én este kisebb szovjet nyomással szemben ugyancsak megkezdte állásai visszavételét az „Attila” vonal III. (belső) védőövébe.

1944. december 28-án hajnalban a szovjet 317. lövészhadosztály 571. lövészezrede Rákoskeresztúrt támadta és 9:00 óráig meg is tisztította a települést. A magyar „Billnitzer” csoport 16. és 24. rohamtüzérosztálya gyalogharcban előbb Rákoskeresztúr keleti peremén próbálta meg feltartóztatni a támadókat. A szovjetek a település nyugati széléig szorították vissza a magyarokat, azonban amikor rohamcsoportjaik megpróbáltak tovább nyomulni és betörni a főváros területére, Rákoskeresztúrtól 400 méterre nyugatra az „Attila” vonal III. védőövét megszálló magyar 12. gyaloghadosztály erős ellenállásába ütköztek.

A magyarok napközben zászlóaljnyi gyalogsággal és három harckocsival három ellenlökést is indítottak a szovjet ezred ellen. Annak ellenére, hogy az 571. lövészezred jelentése szerint az ellenlökéseket visszaverték[37], és közben súlyos veszteségeket okoztak a magyaroknak, a szovjet csapatok támadása itt elakadt.

Az innen délebbre harcoló 606. lövészezred egyből beleütközött az „Attila” vonal III. védőövének első harcárkába, amit december 28-ára virradó éjszaka megszálltak a magyar 12. gyaloghadosztály megmaradt erői, és a magyar 16. és 24. rohamtüzérosztály gyalogsága is ide vonult vissza. A szovjet lövészezrednek már a támadás első 30 percében sikerült betörni a magyar védelembe és a főellenállási vonal részét képező Újmajort is el tudták foglalni, de a további előretörése hamarosan megrekedt. A német–magyar csapatok 8:30 és 19:30 óra között tizenkét heves ellenlökést indítottak. A támadásokat négy-nyolc harckocsival és három-nyolc lövészpáncélossal[38] támogatott 100-500 fős harccsoportokkal hajtották végre, és ezeket heves tüzérségi és aknavetőtűz is támogatta. A szovjet csapatok elszántan védekeztek és visszaverték az ellenlökéseket, miközben súlyos veszteségeket okoztak a német és magyar alakulatoknak.[39] A 606. lövészezred jelentése szerint csapatai aznap legalább 200 ellenséges katonát tettek harcképtelenné és három harckocsit kilőttek[40], illetve 38 főt foglyul ejtettek.[41] A szovjetek is súlyos veszteségeket szenvedtek: az ezred 18 katonája elesett, további 85 fő megsebesült, valamint megsemmisült két 45 mm-es páncéltörő ágyú és két géppuska.

A nap végére a német–magyar csapatok mégis kiszorították a szovjeteket az „Attila” vonal III. védőövéből és a magyar gyalogság megszállta a visszafoglalt harcárkokat. Megelőzendő az újabb szovjet betöréseket, az árokrendszer szélén négy páncélos is biztosító állásba vonult. A szovjet 606. lövészezred mintegy 150 méterrel keletebbre alakította ki új állásait.[42]

A 761. lövészezred sem jutott sokkal messzebbre. Az alakulat támadást indított Szemeretelep vasútállomás ellen, és a déli órákban sikeresen el is foglalta. Ezt követően a lövészek kísérletet tettek, hogy mélyebben behatoljanak Pestszentlőrinc területére, de a vasútállomást és Miklós-telepet elválasztó vasútvonal mentén megállították őket a német és magyar csapatok.[43]

A 317. lövészhadosztály aznap az arcvonala mögött fekvő településeket teljesen megtisztította és elfoglalta. A kétnapos harcokban a hadosztály erői Ecser, Maglód, Rákoskeresztúr és Rákoshegy körzetében a hét kilőtt páncélos mellett megsemmisítettek 20 előkészített tüzelőállást és három föld-fa kiserődöt.[44] A magyar csapatok veszteségét ezen idő alatt mintegy 400 halottban és sebesültben, valamint 126 hadifogolyban adták meg. A szovjet hadosztály saját vesztesége december 27-én 26 halott és 99 sebesült, december 28-án pedig újabb 26 halott és 116 sebesült volt.[45]

A magyar „Billnitzer” csoport 1. és 13. rohamtüzérosztályát aznap még a magyar 1. páncéloshadosztály arcvonalán vetették be Rákoshegy körzetében. A két alakulat zöme azonban a december 27-i és 28-i harcokban felmorzsolódott. A 24. és 16. rohamtüzérosztályok – mint gyalog harcoló kötelékek – Rákoskeresztúr déli előterében és Újmajor területén harcoltak, ahol a szovjet 317. lövészhadosztály előrevetett osztagait visszaverték.

A korábbi harcokban súlyos veszteségeket szenvedett magyar 1. páncéloshadosztály gépkocsizó lövész- és tüzérelemeit aznap 12 óra körül a Csepel-szigetre irányították.[46] A hadosztály páncélosai (magyar gyártmányú Turán és Toldi harckocsik, valamint Nimród páncélgépágyúk) azonban nagy valószínűség szerint a „Billnitzer” csoport alárendeltségben maradtak Rákoskeresztúrtól és Rákoshegytől nyugatra.

1944. december 29-én a 317. lövészhadosztály erői némi tüzérségi előkészítés után 8:00 órakor felújították a támadást Kőbánya irányában.

Az 571. lövészezred kénytelen volt visszaverni egy ezred erejű német–magyar ellenlökést is, és a nap folyamán csupán 300-400 métert tudott előrenyomulni.

A 606. lövészezred leginkább csak tűzharcot vívott a védőkkel, és csupán 50-70 méterre tudta megközelíteni a magyar harcárkot.

A 761. lövészezred a nap folyamán 100-250 métert haladt előre és zászlóalj erejű előrevetett osztaga betört a magyar harcárokba.

A nap tehát nem hozott újabb szovjet eredményeket, noha a 317. lövészhadosztály mintegy 400 elesett és megsebesült védőről, 26 hadifogolyról, egyebek mellett 25 megsemmisített előkészített tüzelőállásról, valamint egy harckocsi és két tehergépkocsi kilövéséről, továbbá két harcképes harckocsi, három légvédelmi ágyú és 12 géppuska zsákmányolásáról tett jelentést. Saját vesztesége aznap 18 halott és 64 sebesült volt.[47]

1944. december 30-án a 317. lövészhadosztály csak 12 óra körül folytatta támadását az „Attila” vonal III. védőövének áttörése céljából.

Az 571. lövészezred két zászlóaljának sikerült betörni a magyar harcárokba a 140-es magaslat nyugati oldalán, de a magyar csapatok azonnal ellenlökéseket indítottak a visszaszorításuk céljából.

A 606. lövészezred Újmajor irányában erős golyószóró- és aknavetőtűzbe ütközött, és támadása gyorsan elakadt.

A 761. lövészezred aznap csupán tűzharcot vívott a magyar védelmi rendszer tüzelőállásaival, lövészei már nem is indultak rohamra.

Délután 14:30 és 17:30 óra között a német–magyar csapatok két század és egy zászlóalj közötti erőkkel, valamint öt-nyolc páncélossal és kettő-négy lövészpáncélossal több ellenlökést is indítottak az 571. és 606. lövészezred ellen.

A 317. lövészhadosztály jelentése szerint a védők vesztesége december 30-án mintegy 100 halott és sebesült volt, valamint megsemmisítettek nyolc előkészített tüzelőállást és három föld-fa kiserődöt. Saját aznapi vesztesége ezzel szemben 30 halott és 106 sebesült volt.[48]

1944. december 31-én a 317. lövészhadosztály erői nem erőltették tovább a támadást. Napközben csupán szórványos tűzharc zajlott a magasabbegység arcvonalán, ahol a lövészek páncéltörő puskával három géppuskafészket lőttek ki, valamint mintegy 40 főnyi veszteséget okoztak a védőknek, saját veszteség nélkül.[49]

4.2. A szovjet 297. lövészhadosztály áttörése Kőbánya irányában, 1945. január 1.

A szovjet 18. gárda-lövészhadtest hadművelete újév napján, helyi idő szerint 9:30 órakor kezdődött, tízperces tüzérségi előkészítés után. A német–magyar csapatok szilárdan ellenálltak, és erőteljes tüzérségi-, valamint aknavető-tűztámogatással, illetve harckocsik és lövészpáncélosok által kísért – hol századnyi, hol ezrednyi erejű – gyalogságukkal folyamatosan ellenlökéseket indítottak a támadók ellen. A szovjet tüzérségi megfigyelők hét tüzérüteget és öt aknavető csoportot fedtek fel.[50]

A főcsapást a parancsnak megfelelően a megerősített 297. lövészhadosztály hajtotta végre, és viszonylag könnyen áttörte a magyar védelmet. A támadás 9:30 órakor vette kezdetét, 10 perces tüzérségi előkészítést követően.

Az első lépcsőben (a hadosztály jobbszárnyán) az 1055. lövészezred támadott és 15 óráig mintegy 4,5 km-t nyomult előre és behatolt a kőbányai iparterületre. Az ezredet a 39. harckocsidandár összevont századának két-három T–34/85 harckocsija támogatta.

Az 1057. lövészezred (a hadosztály balszárnyán) kezdetben elakadt ugyan a védők tüzérségi, géppuska- és aknavetőtüzében, de hamarosan segítségére sietett a 39. harckocsidandár összevont századának másik két-három T–34/85 harckocsija. A páncélosok ugyanis a Rákosliget, illetve Rákoshegy felé vezető két vasútvonal közötti területen a 14. műszaki rohamdandár katonáinak segítségével sikeresen átkeltek a harckocsiárkon. A szovjet harckocsik egy része az 1055. lövészezreddel egyenesen támadott tovább Kőbánya felé, de a század egy másik része a magyar állásokkal párhuzamosan, délnyugati irányban nyomult előre.

Ez a két-három harckocsi hamarosan átgázolt a szögesdrót-akadályrendszeren, majd a védők harcárkán is (a védők egy részét lánctalppal letaposva), és magukkal rántották az elakadt szovjet lövészeket. Az így áttört szovjet harckocsikat északi és déli irányból összesen három német (7,5 cm-es ágyúval vagy 15 mm-es nehézgéppuskával felszerelt) lövészpáncélos támadta oldalba. Az egyik szovjet harckocsi (parancsnoka Szmirnov hadnagy) kilőtte az egyik lövészpáncélost (a század harcvázlata szerint nem egyet, hanem kettőt[51]), majd a páncélosok dél felől kerülve, áttörtek az Új Köztemető területén és folytatták támadásukat a kőbányai Drasche téglagyár felé. A század aznap öt löveget és nyolc géppuskát semmisített meg, valamint 150 hadifoglyot ejtett. Az egyik szovjet harckocsi lövege találatot kapott és harcképtelenné vált.[52]

A 297. lövészhadosztály két lövészezrede saját kétlépcsős harcrendben (két zászlóalj az első, egy a második lépcsőben) gyorsan áthatolt az aknamezőkön, a háromsoros szögesdrót-akadályon és két harcárkon.[53] Kovtun-Sztankevics ezredes katonái megállás nélkül üldözték a visszavonuló magyarokat és nem hagyták, hogy azok megszállják a harmadik harcárkot. A szovjetek ezzel a módszerrel 10:00 órára áttörték az „Attila” vonal III. védőövét.

Az ezredes haladéktalanul kihasznált a sikert és hadosztálya zömét előre vonta a kialakított résen keresztül. A 297. lövészhadosztály katonái 12:00 órára átlépték Budapest közigazgatási határát és már Kőbánya keleti határán harcoltak.[54]

A 297. lövészhadosztály gyors sikerének oka a szovjet csapatok jelentős tűzerő- és létszámfölénye volt, amellyel szó szerint szétzúzták a magyar 12. gyaloghadosztály védelmét. A hadosztálynak alárendelt saját és megerősítő tüzérség aznap az alábbi lőszermennyiséget lőtte ki a védők állásaira:

  • 82 mm-es aknagránátból 3100 db-ot;
  • 120 mm-es aknagránátból 3809 db-ot;
  • 76,2 mm-es ezredlöveg gránátjából 320 db-ot;
  • 76,2 mm-es hadosztályágyú gránátjából 730 db-ot;
  • 45 mm-es páncéltörő ágyú gránátjából 600 db-ot;
  • 152 mm-es tarackok és ágyútarackok gránátjából 1300 db-ot.[55]

Sajnos a 48. gárda-aknavetőezred rakéta-sorozatvetőiből kilőtt rakéták mennyiségéről egyelőre nem találtunk adatokat, de egyetlen sortűzzel is 528 rakétát indíthattak.

A szovjet 297. lövészhadosztály sötétedésig 4,5-6 km-t nyomult előre nyugati-északnyugati irányban, és eközben elfoglalta a Rákoskeresztúri Új Köztemető teljes területét, illetve birtokba vette Rákos vasútállomást. A hadosztály alegységei ekkor a Drasche téglagyárért (a Jászberényi út mellett), a közelben álló Kőbányai gőztéglagyárért (a Drasche téglagyár és a Maglódi út között) és a Polgári sörfőzőért (a Jászberényi út és a Maglódi út csatlakozása között) harcoltak, majd január 2-án hajnalban el is foglalták mindezeket.

A magyar 12. gyaloghadosztály és a „Billnitzer” harccsoport maradványai január 1-jén estig a Kozma utca vonaláig szorultak vissza.

A német–magyar csapatok január 1-jén 18:00 órakor ellenlökések sorozatát indították Erzsébet-telep és a sörfőzdék irányából a 297. lövészhadosztály balszárnya ellen, hogy elvágják a szovjet betörés következtében kialakult folyosót. Ám a szovjet csapatok az összes kísérletet meghiúsították és nagy veszteségeket (mintegy 300 halottat és sebesültet) okoztak a védőknek, és elfogtak további 200 (főleg magyar) katonát. Saját veszteségük is jelentős volt, mivel a 297. lövészhadosztály első ütközetnapján 43 halottat és 78 sebesültet veszített.

A szovjet csapatok január 1-jén Rákoshegytől nyugatra rendkívül fontos, döntő jelentőségű rést ütöttek az „Attila” vonal III. védőövén. A támadók itt hatoltak be az akkori Budapest területére. Az itteni harcok – noha csak néhány napig tartottak – igen hevesek voltak és döntőnek bizonyultak a pesti hídfőért vívott küzdelem szempontjából.


5. A felek veszteségeiről Rákoshegy és az Új Köztemető nyugati széle között

A szovjet 317. lövészhadosztály a körzetben 1944. december 27-31. között összesen 100 halottat és 385 sebesültet veszített. A 297. lövészhadosztály az 1945. január 1-jén végrehajtott sikeres áttörésért 43 halottal és 78 sebesülttel fizetett. Így a szovjet lövészcsapatok (nem számítva a többi fegyvernem elenyésző veszteségét) összesen 606 katonát (ebből 143 halottat) veszítettek az „Attila” vonal itteni szakaszának leküzdése közben.

Sajnos a magyar csapatok veszteségi jelentései ebből az időszakból már rendkívül töredékesek, egyes csapattestek esetében pedig teljesen hiányoznak. A szovjet jelentések ugyan rendelkezésre állnak, de ezek jelentős mértékben eltúlozták a védők veszteségeit. E jelentések alapján a magyar csapatok 1944. december 27. és 1945. január 1. között Rákoshegy és az Új Köztemető nyugati széle között összesen mintegy 1240 fős véres veszteséget (halottat és sebesültet), valamint 352 hadifoglyot veszítettek volna.

A hadifoglyok létszáma minden bizonnyal közel állhat a valósághoz. Ugyanakkor a magyar hősi halottak és sebesültek esetében csak az valószínű, hogy a szovjetek eltúlozták a számukat, de megfelelő források hiányában e túlzás mértéke legfeljebb becsülhető. Véleményük szerint a szovjetek a ténylegesnél valószínűleg akár 50 százalékkal is nagyobb véres veszteséget adhattak meg a védők oldalán. Ez alapján a magyar csapatok véres vesztesége nagyjából akkora lehetett, mint a szovjet lövészerőknél (kb. 600 fő, ennek negyede halott), a hadifoglyokkal együtt pedig körülbelül mintegy 950-1000 fő.



[1] Ezt bizonyítja, hogy a m. kir. 202. honvéd gépkocsizó különleges műszaki zászlóalj 2. századának két katonája ilyen harceszköz felrobbanásakor sebesült meg (egyikük október 31-én, a másik pedig november 2-án). Lásd erről HM HIM Hadtörténelmi Levéltár (Budapest), HM 30.497/8. ny. v. – 1945. Feltételezzük, hogy a legyártott mintegy 20-40 ezer lövő tányéraknából jutott az „Attila” vonal egyéb védelmi terepszakaszaira is.

[2] Ilyen lövő tányéraknákat telepítettek például a magyar csapatok 1944-ben a Keleti-Kárpátok átjáróinak lezárására, de 1944. október 15-én a budai Várhegy Bécsi kapu tér felé vezető útvonalán is, hogy megakadályozzák a német páncélosok behatolását a Várba. Egy ilyen akna itt fel is robbant, és súlyosan megrongálta a telepítés helyével szemben lévő házat.

[3] Lásd Czapek Béla: A Misnay–Schardin-effektus és a Lőtak. In: Haditechnika, 1986. november-december.

[4] A m. kir. 53. utászzászlóalj (Koppány Ernő alezredes) például 1944. október 23-án érkezett a hídfőbe. Az alakulat 1. százada Ecserre („B” védőkörlet), 2. százada Fótra, majd Veresegyházra („D” védőkörlet), 3. százada pedig Gödöllőre („C” védőkörlet) került. A zászlóaljnak alárendelt VII. utász pótszázad Pestszentimrén („A” védőkörlet), a II. önálló utász pótszázad pedig Gyálpusztán („A” védőkörlet”) tevékenykedett. Lásd HM HIM Hadtörténelmi Levéltár (Budapest), m. kir. 53. utászzászlóalj naplója, 1944. október 23-i bejegyzés.

[5] HM HIM Hadtörténelmi Levéltár (Budapest) M. kir. 53. utászzászlóalj naplója, 1944. október 25-i bejegyzés.

[6] HM HIM Hadtörténelmi Levéltár (Budapest), Tanulmányok és visszaemlékezések gyűjteménye, 3650. sz., Gödry Ernő: Kiegészítés és befejezés Bakos Tibor volt ht. hadnagy leírásához a volt 153. kp. u. szd-ról.

[7] Budapestszkaja Operacija. A 2. Ukrán Front egykorú összefoglalója a budapesti hadműveletről. Másolata a szerző birtokában. 6-10. o.

[8] Minden bizonnyal a légvédelmi lövegek tüzelőállásaival együtt.

[9] HM HIM Hadtörténelmi Levéltár (Budapest), Tanulmányok és visszaemlékezések gyűjteménye, 3091. sz., Almay Béla: Budapest védelméről (előadás a wiener neustadt-i hadosztályparancsnoki tanfolyam számára), 1945. 1. o.

[10] Magyarország honvédelme a II. világháború előtt és alatt (1920–1945). III. kötet. Kiadta és sajtó alá rendezte: dálnoki Veress Lajos vezérezredes. München, 1973. 217. o.

[11] Pest vármegye alispánjának 1944. október 20-án kelt jelentése szerint a vármegye területén 1200 főnyi zsidó munkás dolgozott a Budapesti környéki városokban és községekben. Őket eredetileg 1944. augusztus 2-től vezényelték ide, hogy a szövetséges légitámadások okozta romok eltakarításában részt vegyenek, de véleményünk szerint őket az „Attila” vonal munkálataiba is bevonták. Ezek a zsidó munkások 1944. október 15-ig minden szombat délután hazamehettek ruhaváltás és tisztálkodás céljából, majd a következő hétfőn reggel 7 órakor kellett jelentkezniük munkahelyükön. Lásd Karsai Elek (szerk.): „Fegyvertelen álltak az aknamezőkön…” Dokumentumok a munkaszolgálat történetéhez Magyarországon. Budapest, 1962. II. kötet. 642. o.

[12] HM HIM Hadtörténelmi Levéltár (Budapest), Tanulmányok és visszaemlékezések gyűjteménye, 3784. sz., kisbarnaki Farkas Ferenc vezérezredes: A Tatár-hágó visszanéz c. könyv kézirata és a szerző visszaemlékezései az 1944/45-ös év eseményeire és hadifogságára (1944. márc. – 1946. jan.) 97. o.

[13] HM HIM Hadtörténelmi Levéltár (Budapest), HM 435.120/ált.–1949.

[14] HM HIM Hadtörténelmi Levéltár (Budapest), HM 435.120/ált.–1949.

[15] Orosz Honvédelmi Minisztérium Központi Irattára (Podolszk), f. 3128, op. 1, gy. 23, li. 5.

[16] Budapest ostromának kezdetén, 1944. december végén a magyar fővárost 127 légvédelmi ágyú és 96 légvédelmi gépágyú védte (főleg magyarok), amelyek kétharmadát földi célok ellen alkalmazták. Az ágyúk a szovjet páncélozott harcjárműveket lőtték páncélgránáttal, a gépágyúk pedig a lövészgyalogságot repeszgránáttal (mindkét lövegtípusnak volt mindkét gránátfajtából a saját űrméretében). A harcok azonban jelentős haditechnikai és élőerő-veszteséggel jártak: 1945. január 2-ig 73 ágyú és 23 gépágyú veszett oda. Lásd HM HIM Hadtörténelmi Levéltár (Budapest), a m. kir. 102. légvédelmi tüzérpótosztály naplójának melléklete: Kozma József vezérőrnagy, a budapesti légvédelmi tüzércsoport parancsnokának helyzetjelentése Matolcsy Elek altábornagy, a légvédelmi erők parancsnoka számára.

[17] Lásd Karsai Elek (szerk.): „Fegyvertelen álltak az aknamezőkön…” Dokumentumok a munkaszolgálat történetéhez Magyarországon. Budapest, 1962. II. kötet. 621. o.

[18] Orosz Honvédelmi Minisztérium Központi Irattára (Podolszk), f. 857, op. 1, gy. 158, li. 1-2.

[19] A magyar seregtestet 1944. április végén állították fel 12. tartalékhadosztály néven a keleti hadszíntéren megszálló feladatot ellátó magyar csapatok egy részéből. A hadosztályt 1944. október vége és december közepe között – egyelőre nem ismert időpontban – átnevezték gyaloghadosztálynak.

[20] HM HIM Hadtörténelmi Levéltár (Budapest), Fővezérség meghatalmazott tábornoka iratai, Kontz Ernő százados jelentése 854/Heeresgruppe Süd magy. Ia.44.XII.25. számon.

[21] Orosz Honvédelmi Minisztérium Központi Irattára (Podolszk), f. 1600, op. 1, gy. 81, li. 1. A 15 darab 37 mm-es löveg nagyrészt valószínűleg magyar 1936 M. Bofors 40 mm-es légvédelmi gépágyú lehetett.

[22] Orosz Honvédelmi Minisztérium Központi Irattára (Podolszk), f. 857, op. 1, gy. 158, li. 2.

[23] A 76,2 mm-es hadosztályágyúk páncéltörő feladatokra is kiválóan megfeleltek. Ezért ezt a lövegtípust a hadosztály tüzérezrede és páncéltörő tüzérosztálya is alkalmazta.

[24] Orosz Honvédelmi Minisztérium Központi Irattára (Podolszk), f. 857, op. 1, gy. 158, li. 2.

[25] Orosz Honvédelmi Minisztérium Központi Irattára (Podolszk), f. 1600, op. 1, gy. 81, li. 1-2.

[26] Orosz Honvédelmi Minisztérium Központi Irattára (Podolszk), f. 1600, op. 1, gy. 81, li. 1.

[27] Orosz Honvédelmi Minisztérium Központi Irattára (Podolszk), f. 1600, op. 1, gy. 7, li. 219-223.

[28] Orosz Honvédelmi Minisztérium Központi Irattára (Podolszk), f. 1600, op. 1, gy. 7, li. 221.

[29] Orosz Honvédelmi Minisztérium Központi Irattára (Podolszk), f. 1600, op. 1, gy. 7, li. 224.

[30] Orosz Honvédelmi Minisztérium Központi Irattára (Podolszk), f. 857, op. 1, gy. 56, li. 257.

[31] Orosz Honvédelmi Minisztérium Központi Irattára (Podolszk), f. 1628, op. 1, gy. 37, li. 68.

[32] Orosz Honvédelmi Minisztérium Központi Irattára (Podolszk), f. 7257, op. 142414, gy. 11, li. 100.

[33] Orosz Honvédelmi Minisztérium Központi Irattára (Podolszk), f. 7257, op. 142414, gy. 11, li. 100.

[34] Orosz Honvédelmi Minisztérium Központi Irattára (Podolszk), f. 1628, op. 1, gy. 36, li. 230.

[35] A 18. gárda-lövészhadtesthez aznap 18 óra körül érkezett be a 23. harckocsihadtest 39. harckocsidandárjának összevont százada (parancsnoka Grigorjev főhadnagy) 10 T–34/85 harckocsival. A század a 317. lövészhadosztály balszárnyán harcoló 66. gárda-lövészhadosztály alárendeltségébe került. Lásd Orosz Honvédelmi Minisztérium Központi Irattára (Podolszk), f. 3128, op. 1, gy. 23, li. 2.

[36] Orosz Honvédelmi Minisztérium Központi Irattára (Podolszk), f. 500, op. 12462, gy. 468, li. 54.

[37] Orosz Honvédelmi Minisztérium Központi Irattára (Podolszk), f. 7218, op. 142426, gy. 13, li. 24.

[38] A páncélosok egy része és az összes lövészpáncélos nagy valószínűséggel a német 13. páncéloshadosztály parancsnoka, Gerhard Schmidhuber vezérőrnagy által ide átcsoportosított harccsoportban harcolhattak.

[39] Orosz Honvédelmi Minisztérium Központi Irattára (Podolszk), f. 7257, op. 142414, gy. 13, li. 101.

[40] Orosz Honvédelmi Minisztérium Központi Irattára (Podolszk), f. 1628, op. 1, gy. 37, li. 68/a.

[41] Orosz Honvédelmi Minisztérium Központi Irattára (Podolszk), f. 1628, op. 1, gy. 36, li. 232.

[42] Orosz Honvédelmi Minisztérium Központi Irattára (Podolszk), f. 7257, op. 142414, gy. 13, li. 101.

[43] Orosz Honvédelmi Minisztérium Központi Irattára (Podolszk), f. 857, op. 1, gy. 56, li. 259.

[44] Orosz Honvédelmi Minisztérium Központi Irattára (Podolszk), f. 1628, op. 1, gy. 36, li. 232.

[45] Orosz Honvédelmi Minisztérium Központi Irattára (Podolszk), f. 1628, op. 1, gy. 36, li. 234.

[46] A magyar alakulatok december 27-i és 28-i harctevékenységére lásd HM HIM Hadtörténelmi Levéltár (Budapest), m. kir. Honvéd Vezérkar főnöke, Budapesti helyzetjelentések gyűjtője, 890./I.hdt.I.a.

[47] Orosz Honvédelmi Minisztérium Központi Irattára (Podolszk), f. 1628, op. 1, gy. 36, li. 234.

[48] Orosz Honvédelmi Minisztérium Központi Irattára (Podolszk), f. 1628, op. 1, gy. 36, li. 235 és 237.

[49] Orosz Honvédelmi Minisztérium Központi Irattára (Podolszk), f. 1628, op. 1, gy. 36, li. 237.

[50] Orosz Honvédelmi Minisztérium Központi Irattára (Podolszk), f. 857, op. 1, gy. 158, li. 4.

[51] A szovjet harckocsiszázad harctudósításának mellékleteként csatolt harcvázlat a lövészpáncélosokat az önjáró lövegek egységes jelzésével tüntette fel, de a szöveg lövészpáncélosokat említ. Ez alapján véljük azt, hogy nagy tűzerejű lövészpáncélosok lehettek.

[52] Orosz Honvédelmi Minisztérium Központi Irattára (Podolszk), f. 3128, op. 1, gy. 23, li. 7.

[53] Orosz Honvédelmi Minisztérium Központi Irattára (Podolszk), f. 1600, op. 1, gy. 14, li. 2.

[54] Orosz Honvédelmi Minisztérium Központi Irattára (Podolszk), f. 857, op. 1, gy. 158, li. 4.

[55] Orosz Honvédelmi Minisztérium Központi Irattára (Podolszk), f. 1600, op. 1, gy. 82a, li. 1.