Akadálymentes változatMegosztás: Megosztás a FacebookonMegosztás az IWIW-enEmail

Rákosmente - Modern Kertváros


Alapértelmezett mód

                                                                     

Rákosmentén egykor élt és alkotott híres személyek életrajzai, különös tekintettel

a XVII. kerületben vagy az elődtelepülésen eltöltött életszakasz eseményeire

Bevezetés

 Ha gondolatban végiglapozzuk Rákosmente történelmét és átgondoljuk helyi társadalmának kialakulását és fejlődését, akkor azt tapasztalhatjuk, hogy e vidék kultúrtörténete bizonyítja, hogy itt a művészet, a képzőművészet, a zeneművészet, a szépirodalom, a színművészet képviselői, mint egyfajta kohéziós erő tartották össze a civil szervezetekkel együtt az itt élő közösségeket. Büszkék lehetünk az itt pezsgő kulturális életre és sok más település irigyelhetné meg tőlünk a napjainkban is kiemelkedő szintű és tömeges kulturális tevékenységet és művelői sokaságát.

Az itt következő leírásokban Rákosmente XX. századi kortárs közéleti személyiségeit, festőművészeit, szobrászművészeit, grafikusait, zene- és színházművészeit, költőit, íróit és publicistáit, tudósait kíséreljük meg bemutatni, életüket és munkásságukat feltárva.

Az alábbi kiemelkedő embereknek köszönhetjük, hogy napjainkban már egy igen szervezett, színvonalas és a nagyközönség kulturális igényeit kiszolgáló intézményrendszer kínál szellemi értékeket Rákosmente lakosságának. Gondolunk itt olyan kiállítótermekre, múzeumra, mint az Erdős Renée Ház, a Csekovszky-gyűjtemény Kiállítóháza, a Laborcz Ferenc Emlékház, de hasonló jelentőségűek maguk műfajában a Rákoshegyi Bartók Zeneház, a Gózon Gyula Kamaraszínház és az Ascher Oszkár Színház is. 

 

Kézdi Nagy Géza kulturális antropológus 

 

Megjegyzés: Technikai szempontból az alábbi híres személyeket névsor szerinti sorrendben tárgyaljuk, mivel nem kívánunk értéksorrendet vagy műfaji különbségek szerinti besorolást.

 

 

Ballonyi László grafikus-festőművész (1937 – 2004)

Tanulmányait az Egri Tanárképző Főiskolán végezte. 1964-től tanított a Dekoratőr és Kiállításrendező Szakiskolában, melynek egy évtizeden keresztül igazgatóhelyettese is volt. Általában finom színvilágú, lírai tájképeket alkotott. Itt, Rákosmentén az Erdős Renée Házban volt kiállítása 1992-ben és 2004-ben, a Dózsa Művelődési Házban1992-ben. Kiállított Pécsett (1992), Tihanyban (1992), Békéscsabán (2000), Szentendrén (2002) és a Mazda Szabó Galériában, Budapesten (1993) is. Külföldön Münchenben 1978-ban és Prágában 1981-ben vett részt csoportos kiállításokon. Az 1990-es évek második felétől folyamatosan részt vett Rákosmente kulturális közéletében. Közreműködött a Vigyázó Ferenc Művelődési Társaság megalapításában. Meghatározó személyisége volt a Rákosmenti Irodalmi Műhelynek is. Nevét viseli a Vigyázó Sándor Művelődési Ház művészeti galériája.

 

Bartók Béla zeneszerző (1881 – 1945)

Korábban azt mondhattuk a Nagyszentmiklóson született zeneszerző, zongoraművész és népzenetudós Bartókról, hogy Európa-hírű művész, ma már az egész világon ismert a tevékenysége. 1911-től élt és alkotott Rákoshegyen. Vecseyék révén Rákoskeresztúr-nyaralótelepen a szomszédságukban bérelt lakást. 1911. április végén felszámolta budapesti, Teréz körúti lakását és a Jókai utca 3-ba költözött édesanyjával, feleségével és kisfiával, innen költözött át egy év múlva a Teréz utca 28-ba (ma Hunyadi u. 50.). Itt született: A kékszakállú herceg vára, „A fából faragott királyfi”, a II. vonósnégyes. 1920. május 21-én Bartókék Teréz utcai lakásukban összecsomagoltak és elindultak Rákoskeresztúrról a Gyopár utca 2-be, a Gellérthegyre. Egykori lakhelye ma a Rákoshegyi Bartók Zeneház, amelyet szellemisége és szakmai öröksége megőrzésének céljából tart fenn alapítványi formában a helyi önkormányzat. Bartók 1939-ig élt Budapesten, ekkor döntött a kivándorlás mellett és New Yorkban hunyt el 1945-ben.

Yehudi Menuhin világhírű karmester és zeneszerző mondta róla: „Tudása és emlékezőképessége egyenesen meghökkentő volt. Megjelenése eltitkolta jellemének felmérhetetlen tüzét és erejét… Csupán szemei – ezek a fantasztikus módon mindenen áthatoló szemek – fedték fel igazi valóját. Ezek árulták el lelkének lángoló tüzét… Modoráról, külsejéről semmi előzetes elképzelésem nem volt, de zenéje már előzőleg kinyilatkoztatta számomra lényének legbensőbb titkait: a zeneköltő képtelen bármit is titokban tartani, zenéjén keresztül minden gondolatát magadba zárhatod.”

A magyar népzenekutatás, a magyar néprajztudomány rendkívül hálás lehet neki az ő általa és Kodály Zoltánnal karöltve elvégzett népzenei gyűjtő és archiváló, sőt feldolgozó munkájáért. Nem csak a magyar területek, hanem a szomszédos szlovákok és románok zenei kultúráját is tanulmányozta és gyűjtötte. Ugyanakkor Észak-Afrikában az arab, Törökországban a török népzenét kutatta. Kiemelkedő kutatói munkájának eredménye, hogy a Magyar Tudományos Akadémia tagjává választották és a Zeneakadémia tanáraként is dolgozott 1907-1934-ig.

 

Berky Lili színművész (1886 – 1958)

Győrben, színészcsaládban született és már 8 évesen színpadon játszott. Rákosligeti kötődésű, hiszen Gózon Gyula színművész feleségeként is itt élt hosszú éveken keresztül. 1903-ban végzett az Országos Magyar Királyi Színművészeti Akadémián. 1905 és 1906 között a Király Színházban, ezt követően pedig egészen 1911-ig Kolozsváron játszott. 1911-től 1913-ig a Népopera, 1915 és 1919 között pedig a Kolozsvári Színház tagja volt. 1917-ben ment férjhez Gózon Gyulához, akivel 1919-ben nyitották meg a Muskátli Kabarét.

1920-ban az Apolló Színházban, 1921-ben a Renaissance Színházban, 1922-ben a Művész Színpadon, 1923-ban a Belvárosi Színházban szerepelt. 1924 és 1926 között a Király Színházban, a Belvárosi Színházban, a Blaha Lujza Színházban és a Magyar Színházban játszott. 1929-ben szerződött az Új Színházhoz, de játszott a Belvárosi Színházban, a Vígszínházban, a Városi Színházban és a Király Színházban is. 1932-től 1933-ig a Művész Színház, 1934-ben az Andrássy úti Színház, 1934 és 1935 között a Vígszínház volt az otthona. 1934-ben két rendkívül népszerű és sikeres filmszerephez jutott a „Meseautó” és „Az új rokon” című filmek révén. További filmjei közül kiemelkedik a „Nem élhetek muzsikaszó nélkül” (1935), a „Szerelmi álmok” (1935), az „Uz Bence” (1938) és a „Különös házasság” (1951).

1935-től 1949-ig a Nemzeti Színház tagja volt. 1943 és 1947 között játszott a Fővárosi Operettszínház, az Erzsébetvárosi Színházban és a Magyar Színházban is. 1949-től 1955-ig az Ifjúsági Színház tagja volt, 1955-től haláláig a József Attila Színházban és a Magyar Néphadsereg Színházában (ma: Vígszínház) játszott. Utolsó szerepe Molnár Ferenc: A hattyú című darabjában a Főhercegnő megformálása volt. 1955-ben megkapta az „Érdemes művész” kitűntetést. Ma Rákosligeten egy nyugdíjas klub viseli nevét.

 

Bényi László festőművész (1909 – 2004)

Rákosligeten született és élt, sokoldalú művészként tevékenykedett és művészeti szakíróként is számon tartották. A jogi egyetem elvégzése után, 1931-1933 között Aba-Novák Vilmos szabadiskolájában tanult. 1936-ig a Magyar Képzőművészeti Főiskolán ösztöndíjasként folytatta tanulmányait. 1930-tól kezdően rendszeresen megfordult a Szolnoki művésztelepen. Részt vett Aba-Novák Vilmossa és Chiovini Ferenccel együtt a jásszentandrási hatalmas méretű freskó készítésében is. Az 1940-es évektől Zebegényben és Nagymaroson dolgozott.

Számos országban járt tanulmányúton, 1935-ben Olaszország és Líbiában, 1939-ben pedig Jugoszláviában járt. 1945 után aktívan részt vett a Fészek Klub, a kecskeméti és a bajai művésztelepek újraszervezésében. Alapító tagja volt a Rippl-Rónai Társaságnak, majd egy ideig titkára is. 1948-tól a Múzeumok és Műemlékek Országos Központjának osztályvezetője volt. Foglalkozott kiállítások szervezésével is. Bényi László rendezte többek közt Munkácsy Mihály, Rudnay Gyula, székely Bertalan, Zichy Mihály gyűjteményes kiállításait. Dolgozott a Magyar Nemzeti Galéria munkatársaként is. Felesége Supka Magdolna művészettörténész, lánya Bényi Eszter textilművész.

Főleg tájképeket, csendéleteket festett. Ecsetkezelése lendületes, előszeretettel alkalmazta a vastag széles ecsetvonásokat. A képein fellelhető színgazdagság eleven mégis mértéktartó. Az alföldi iskola hagyományait követte élete végéig. Az 1960-as évektől a Balaton környéki tájak szerelmese lett, számtalan művén örökítette meg a Balaton szépségét.

Bényi László mondta magáról: „Festésre mindig a természet hangolt. Képeimet spontánul váltották ki az évszakok színei, ezeknek nyílása és múlása éppen úgy foglalkoztatott, mint embersorsok feletti tűnődéseim és megrendüléseim.” Írói munkássága is nagyon jelentős, számtalan képzőművészeti album alkotója. Bényi László nevéhez fűződik a zalai Zichy Mihály Emlékmúzeum és a sárospataki Vármúzeum létesítése.

 

Bóna Kovács Károly festőművész, szobrász (1897 – 1970)

A Magyar Képzőművészeti Főiskolán 3 évig, 1920-23-ig Réti István tanítványa volt a festő szakon. Később Kisfaludy Stróbl Zsigmondnál is tanult szobrászatot 1929-30-ban. 1923-ban a Magyar Képzőművészeti Főiskola ösztöndíjával Párizsba utazott és beiratkozott a Julian Akadémiára, ahol Émile-Antoine Bourdelle és Paul Landowski voltak mesterei. Kőfaragó és szobrászmestereknél vállal munkát. 1926-29: hazatért és elkészítette a salgótarjáni római katolikus templom Szent József-oltárát. Végleges hazatelepülése előtt fél évre ismét Párizsba utazott. 1928-ban elkészítette a salgótarjáni Meszes-hegyre szánt Kálvária tervét, amely 12 domborműves stációból, a kezdőpontjánál barlangban elhelyezett szoborcsoportból és végpontjánál kápolnából állt volna. Az 1943-ra elkészült Kálváriához végül nem kápolnát építettek, hanem három keresztet állítottak fel. A harmincas években több egyházművészeti feladatot kapott Nógrád megyében, a rákoshegyi római katolikus templom homlokzatának Lisieux-i Szent Teréz szobra pedig 1942-ben készült.

1942-ben költözött Rákoshegyre, a háború után Salgótarjánban telepedett le. Az 1956-os események után ismét Budapestre, Rákoshegyre költözött családjával, 1970-ig, haláláig itt élt.

 

Bulyovszky Gyula újságíró és ügyvéd (1826 – 1883)

A rákosmenti március 15-i ünnepségek egyik helyszíne Bulyovszky Gyula emléktáblája. Bulyovszky Gyula a “márciusi ifjak” tagja, korábban a pesti egyetemen volt joghallgató. 1847-től ügyvédként dolgozott. Versei, elbeszélései, színházi és képzőművészeti kritikái 1843-tól kezdve jelentek meg.

1848-ban a márciusi forradalmi napok egyik főszereplője volt, március 14-én este a Pilvaxban részt vett a forradalmi ifjak összejövetelén. Petőfi Sándor naplójának tanúsága szerint a költő másnap reggel is itt találta, “búsan politizálva”, innen hívta meg a lakására, ahol Jókai Mórral közösen szerkesztették a Tizenkét pontot. (Jókai szerint viszont ebben Bulyovszky nem vett részt, hanem a Pilvaxban várta őket.) Bulyovszky az orvosi egyetemre vonuló küldöttségben is részt vett, ő hozatott az udvarra széket Petőfinek és Jókainak, amire felállva szónokoltak. A nyomda előtt már ő is beszédet mondott, délután a múzeum lépcsőjének párkányáról is szólt a tömeghez. Tagja lett az országgyűlésre, Pozsonyba menő küldöttségnek is és a következő hetek egyik leggyakrabban felszólaló szónoka volt.

A márciusi napok után hivatalnok lett a magyar belügyminisztériumnál, a Márczius Tizenötödike c. újság gyakori szerzője volt. A szabadságharc után kizárólag írói munkásságának élt. 1859-ben megalapítója, majd 1859-64 között szerkesztője a Nefelejts, 1862-ben a Hölgyfutár, 1864-66-ban a Sürgöny c. lapoknak. Szellemes írásaival az 1840-es, 50-es évek egyik legnépszerűbb írójának számított. A legtöbb sikert tárcáival - amely műfajnak megteremtője volt hazánkban - aratta. Színműveket is írt. Felesége, akit 1848-ban vett el, Bulyovszky Lilla (született Szilágyi Lilla) színésznő, aki legnagyobb sikereit külföldön aratta.

1883. április 17-én hunyt el. Emléktábláját 1883. november 8-án avatták fel a szülőház falán. (Az 1820-as évek elején épült ház ma műemlék. 1950-ig a rákoskeresztúri községháza is ebben az épületben kapott helyet.) 1908-ban Bulyovszky Lilla 10000 koronás alapítványt tett a rákoskeresztúri evangélikus egyház javára. Az összeg egy részének kamatait az emléktábla rendben tartására kellett fordítani, amely a mindenkori evangélikus lelkész feladata volt. (Megjegyzendő, hogy minden Bulyovszky életrajz az 1827-es évet jelöli meg születési évként, az ev. egyház születési anyakönyvében viszont az emléktáblán is olvasható, 1826. április 5-i dátum szerepel. Helyesként ezt kell elfogadnunk.)

 

Czimra Gyula festőművész (1901 – 1966)

Czimra Gyula nevét viseli az általános iskola Rákoshegyen. Mondhatjuk, hogy hazánk egyik kiemelkedő alkotóművészére lehetünk büszkék szűkebb pátriánkban.

Tanulmányait 1924-től Párizsban végezte az Ecole Nationale des Beaux Artsban. Híres mestere Lucien Simon volt. Franciaországot beutazta és több helyen dolgozott, például a barbizoni és a fontainebleau-i erdőkben, de festett Párizsban nappal és esti kivilágításban olyan neves épületeket és városrészeket, mint a Notre Dame, a Szajna-hidak, a Cartier Latin, a Szajna-part vagy a Rue de Chat qui Peche. Párizsi műtermét egy rajzban is megörökítette, mely ma a Magyar Nemzeti Galéria tulajdona és ahol megosztotta alkotóműhelyét Paizs Goebel Jenővel. Művészetét halk, lírai szenzibilitás, visszafogott színskála jellemzi.

Számos önálló kiállítása volt itthon és külföldön egyaránt: Nagybányán (1923), Párizsban (1926), Hódmezővásárhelyen (1967), Budapesten a Műcsarnokban 1930-ban és 1966-ban, a Nemzeti Galériában a negyvenes években több alkalommal, és itt a XVII. kerületben pedig a negyvenes éveken kívül halálát követően.

Rákoshegyen élt és alkotott 1930-tól, ma több rákosmeti művész tekinti őt tanítómesterének. Egy párizsi műkritikus 1926-ban, a Galerie du Zodiaque-ban rendezett kiállítása kapcsán a következőket írta: Czimra Gyula pasztelljei, szénrajzai, olajfestményei a fiatal művész nagy koncepció iránti érzékéről tesznek tanúságot. Színei gazdagok, pompásak. Van néhány képe, mint a milleti utcarészlet, ezek valóságos kis remekművek. Czimra nevével még sokat fog foglalkozni az otthoni kritika is…”

 

Csekovszky Árpád keramikusművész (1931 – 1997)

Országos hírű kerületi művészünk Rákosligeten élt és alkotott 1939-től haláláig. Kerületünk díszpolgárává is választották. A rákosligeti művelődési ház és az egykori műhelyéből átépített kiállítóház is nevét viseli. 1956-ban végzett az Iparművészeti Főiskolán, munkái Pécsett a Janus Pannonius Múzeumban, a budapesti Iparművészeti Múzeumban, a vallaurisi Kerámia Gyűjteményben és magángyűjteményekben láthatók. Halálát követően családja önkormányzati támogatással létrehozta a Csekovszky-gyűjtemény Kiállítóházát, amelyben egy igen jelentős gyűjteményt tekinthetnek meg az érdeklődők. Több kitüntetést kapott: 1962-ben Munkácsy-díjat, 1975-ben Prága Ezüst Érmét kapta meg, 1970-ben Érdemes Művész lett. Nemzetközi szempontból kiemelkedő elismerés a Vallauris Biennálé első díja (1994).

Modern szellemű, dús invencióval megáldott művészként tartották számon. Kerületünkben több köztéri alkotása látható: Díszkút (a Polgármesteri Hivatal előtt), Kristály (az Ügyfélszolgálati Iroda előtt), Galambok (Családi és Társadalmi Rendezvények Háza), Kocsihajtók (Rákoscsaba, Piroska Óvoda), Csobogó (Gregor József Általános Iskola), Mesevár; Mesehaj; Meseház, Mesevonat (kerámiafal – Összefogás Óvoda).

 

Derkovits Gyula festőművész (1894 – 1934)

Festőművész és grafikus volt. Sajátosan egyéni művészetet alakított ki a modern nyugat-európai stílusirányzatok (főleg az expressionizmus a kubizmus és a konstruktivizmus) mentén. Sokgyermekes családban nőtt fel, édesapja asztalosmester volt, művészi hajlamai ellenére Derkovits Gyulának is ezt a szakmát kellett folytatnia.

A kényszer elől menekült Derkovits, amikor önként jelentkezett az I. világháború idején katonának. A fronton súlyosan megsérült, megbénult a bal keze és egész életére kiható tüdőbajt kapott. 1916-ban Budapestre költözött hadirokkantként, némi segélyből és asztalosmunkából tartotta fenn magát itt, a Rákosmentén. Baloldali elkötelezettségű ember volt, már 1918-ban belépett a kommunista pártba, folyamatosan kapcsolatot tartott fenn a bécsi emigránsokkal. Az 1930-as években már nem tartozott szervezetileg a kommunistákhoz, de világnézete nem változott meg. Különféle esti iskolákban tanult rajzolni és festeni, de komolyabb szakismereteket 1918-ban a Szabadiskolában szerzett Kernstok Károlynál. A magyar kommün idején az állam anyagi segítsége jóvoltából gondtalanul alkothatott a nyergesújflui művésztelepen, de a forradalom hamarosan megbukott, s Derkovits ismét erejét meghaladó fizikai munkára kényszerült. A rajzoláshoz és a festéshez az alapokat azonban már megszerezte, 1920-ban két képet (Papagájos ember, Dögevők, mindkettő elveszett) kiállított a Nemzeti Szalonban.

1923-ban Bécsben telepedett le, ahol mecénásra akadt, és rézkarcokat is készített. Bécsben tartózkodott 1926-ig. 1925-ben bemutatták képeit a bécsi Weihburg Galériában, ahol sikere volt. 1928-ban a kommunista párt megbízásából elkészítette a korabeli magyar grafikai művészet egyik jelentős alkotását, a 12 fametszetből álló Dózsa György-sorozatot. A Dózsa-témából 1933-ban 6 lapos rézkarcsorozatot is készített.

A Dózsa-fametszeteken nagy hangsúlyt kap a politikai mondanivaló (ugyanakkor tökéletesen megtervezett és hiteles történelmi illusztrációja az 1514-es parasztháborúnak), többi műveire azonban ez nem jellemző, egyre inkább kiteljesedik egyéni stílusa, kivált 1930-tól fogva, amikor főként temperával fest, s színei kivilágosodnak, finom harmóniába illeszkednek. Művészetének ennek a delelő korszakában képei méretre is monumentálissá nőttek és elragadó színhatásúak lettek. Témáit a hétköznapi életből vette, a szegény embert és környezetét festette meg, de a természet is megjelenik képein, s főleg karakterisztikus alakjai mély benyomást keltenek. A grafikai és festészeti technikának, de még a kisplasztikák készítésének is nagy mestere volt, fametszet, rézmetszet egyaránt kikerült a keze alól, másrészt a festészetben arany és ezüst porfestéket is használt, hogy színeit melegebbé varázsolja. Ismeretesek kevés számú agyag- (később műkőbe öntött) és faplasztikái (Felesége arcmása, 1923-25; Sebesült lovas, 1924; Termékenység, 1928). Nem csoda, hogy korai halála után azonnal elérte a siker. Legtöbb művét a Magyar Nemzeti Galéria őrzi, de vannak művei magántulajdonban is.

 

Dési Huber István festő, grafikus (1895 – 1944)

Rákoscsaba-Újtelephez kötődött, ahol néhány évig élt és alkotott a posztumusz Kossuth-díjas művész. (1937-ben költözött ide.) Nehéz gyermekkora volt, tanulmányait abba kellett hagynia és napszámosnak, inasnak ált. Az első világháborúban katonáskodott, majd aranyművességet tanult. 1921-től élt Budapesten. Csak este tudott az Iparművészeti Iskolába járni, mivel nappal dolgozott. Később Podolini Volkman Artúr szabadiskolájában tanult festészetet.

1922 és 1927 között Olaszországban dolgozott és járta, tanulmányozta a múzeumokat. Festészetében Cezanne, a kubisták és a konstruktivisták művészetéből indult ki. Korai képein mindez jól megfigyelhető (Munkások, Paraszt, Csendélet sarlóval és kalapáccsal, Vasmunkás stb.) Később eszköztára egyre gazdagabb lett (Déli pihenő, Guberáló). Ekkor jelentkezik műveiben – főleg az ecsetkezelésében megnyilvánuló – expresszivitás is, mely alkalmassá teszi őt az emberi szenvedés képi megfogalmazására. Színei érzékiek, ugyanakkor áttetszőek és ez feszültséggel és vibrálással tölti meg műveit. Ezen időszak és egész munkásságának kiemelkedő művei: „Viharmadarak”, „Fedics bácsi” , „Önarckép”, „Lány bivalyokkal”. Több rákoscsabai témájú alkotása van. 1964-ben a Magyar Nemzeti Galéria emlékkiállítást rendezett műveiből.

 

Dr. Enzsöl Ellák plébános, író (1943 – 1995)

A Rákoscsaba-Újtelepi plébánia római katolikus papja volt. A ZSARU magazinban jelentek meg írásai „Gyalogpap” aláírással, de csodálatos könyvét is ismerjük, amelyet Szeretet-hittan címmel írt. Gyülekezete szerette, megbecsülte őt, őszintén elismerték munkáját, amit másokért tett. Szervezője volt a rendszerváltást követő években a „Pünkösdi Kórustalálkozó” elnevezésű kerületi kulturális rendezvénynek, mely a Szabadság sugárúti katolikus templomhoz kötődött és megmozgatta egész Rákosmentét. Szinte minden iskola és sok civil szervezet küldte el kórusait a több napos rendezvényre minden évben. Később nemzetközi fesztivállá nőtte ki magát. Ellák atya több könyvet is írt egyedül és szerzőtársakkal egyaránt. Ő buzdította a kezdetekkor a Rotunda Énekegyüttest is és adott otthont nekik. Ma egy irodalmi klub őrzi emlékét a Vigyázó Sándor Művelődési Házban, ragaszkodva szellemiségéhez.

 

Erdős Renée író, költő (1879 – 1956)

Rákoshegyen, egykori lakhelyén, ma a nevét viselő muzeális intézmény – Erdős Renée Ház Muzeális Gyűjtemény és Kiállítóhely - őrzi munkásságának, életének emlékeit.

Felső-magyarországi, sokgyermekes szegény magyar zsidó családban született. Győri és budapesti iskolaévei után színésznőnek tanult a fővárosban, ám tanulmányait hamarosan megszakította. Első verseivel A Hét költőjeként indult, s a női lélek merész ábrázolójaként mutatkozott be. A kritika várakozásaival ellentétben nem a tartózkodó leányi báj, hanem a nő szerelmi vágyának megéneklésével aratott sikert, s vívta ki a századforduló némely korifeusának haragját. Regényeit ifjú lányok csak titokban olvasták, s a közvélemény nemsokára mint a legerotikusabb magyar írónőt tartotta számon. Költészete Ady Endréné is hatást gyakorolt, akárcsak Bródy Sándorra, akinek évekig a szeretője volt. A családos – és csapodár – Bródyval való szakítás után egy olaszországi kolostorba vonult vissza, ahol katolikus hitre tért. Ezt követően írásaira a misztikus erotikus atmoszféra volt jellemző. 1913-ban feleségül ment Fülep Lajos művészettörténészhez, 1919-ben elváltak. Két lányuk született. Erdős Renée volt az első nő a magyar irodalomban, aki meg tudott élni alkotómunkájából.

Nagy Emőke újságíró, író, kritikus írta róla: „Ismerjük el valóban meghökkentő lehetett a századfordulón, egészen pontosan 1904-ben az, hogy egy fiatal nő ilyen kendőzetlen őszinteséggel vall érzelmeiről:

’ Míg minden álmom csókjaiddal telve

Te nem aludhatsz éjjel

Rám kell gondolnod, könnyek közt, epedve

Bús, csókos szenvedéllyel. ’

Az efféle verseket még Ady Endrének sem bocsátották meg, pedig ő a korabeli felfogás szerint többet megengedhetett magának, pusztán azért, mert férfi volt.”

Figyelemre méltó életművet, ötven kötet regényt, több kötet verset és tucatnyi, mindmáig kiadatlan drámát hagyott ránk.

 

Gózon Gyula színművész (1885 – 1972)

Rákosligeten működik a Gózon Gyula Kamaraszínház, mely őrzi a kiváló, Kossuth-díjas színművész emléket, de utcát is neveztek el róla a helybéliek. Hála Babusa János szobrászművésznek, a színház bejárata fölött portréját ábrázoló alkotást láthatnak a belépő színházkedvelők. Gózon Gyula Esztergomban látta meg a napvilágot, ugyanitt fiatalon Rákosi Szidi magán-színiiskoláját végezte el. Pályáját ugyan Nagyváradon kezdte, de ismertté akkor vált, amikor Nagy Endre szerződtette kabaréjához Budapestre. Egy évad után következett a Népopera, aztán megint a kabaré, majd 1919-ben a Király Színház tagja lett.

1917-ben vette feleségül Berky Lilit, aki a saját vállalkozásukban megindított Muskátli Kabaré primadonnája volt. A házaspár gyakran lépett fel együtt. 1927-től a Belvárosi Színház, 1929-től az Új Színház tagja lett. Az operett mellett mindig vonzotta a drámai színjátszás: a Nemzeti Színház először 1935-ben szerződtette. Bár a zsidótörvények őt is leparancsolták a színpadról, 1945-ben visszatért a Nemzeti Színházhoz, amelynek élete végéig tagja maradt.

Összesen 90 filmben játszott főszerepet (már a némafilm korában megjelent a vásznon.) Filmalakításai méltán növelték népszerűségét. Hattyúdala az „Egy öreg színész emlékei” című írása volt, amely halála előtt nem sokkal, 1972. február-márciusban jelent meg a Nők Lapjában.

 

Kodolányi János író (1899 – 1969)

Kodolányi János a 20. századi magyar irodalom egyik legjelentősebb regényírója (akárcsak barátja, Németh László), világirodalmi rangú epikus. Rákoskeresztúrra 1928-ban költözött és ekkor kezdődött „népi korszaka”. Később Rákoshegyen telepedett le. Első, nagyobb regényeit is ekkor írja. Elbeszélései mellett előtérbe kerülnek ez idő tájt a dráma és az értekezés műfaja is. Esszéi, memoárja és útleírásai jelennek meg. Könyvei évek óta több kiadásban és nagy példányszámban jelennek meg, szerepe ezzel együtt is vitatott. A mai irodalmi- és közéletben, közoktatásban jelentőségéhez képest méltatlanul kevéssé (el)ismert; a szélesebb közönség körében ugyanakkor évtizedek óta töretlenül népszerű, sőt újabban Várkonyi Nándor és Hamvas Bélával együtt – elsősorban Jókai Anna elnevezése nyomán – „a nagy triász” néven emlegetve, mint „szellemi iránytű”, meghatározó jelentőséggel bír.

Munkássága valamennyi irodalmi műnemre kiterjedt (líra, dráma, epika, ezen belül a novella és regény, továbbá az esszé). Életének inkább késői szakaszában regényíróként nemcsak a magyar, hanem a világirodalom nagyjai sorába is beírta magát, műveit több nyelvre is lefordították. Elsősorban az ókori mitológiát (Égő csipkebokor; Vízöntő; Új ég), illetve a tatárjárást (Boldog Margit; Julianus barát; A vas fiai) feldolgozó regényei fontosak.

Életművéből kitűnik nemcsak a globális (világpolitikai, irodalomelméleti), hanem a lokális („helyi érdekű”, nemzeti, regionális, szervezési és gyakorlati) problémák iránti érzékenysége; ami a puszta szavakon túl (számtalan folyóiratban publikált) tettekben is megnyilvánult (például a magyar írók önsegélyező szervezete, az Írók Gazdasági Egyesülete, IGE szervezői közé tartozott). Emiatt nehéz is lenne a mai politikai szakfogalmak közé beskatulyázni: a magyarság mint nemzet sorsa iránt érzett aggódás, a világpolitikai helyzet mérlegelése a (radikális) jobb-, a szociális problémák iránti érzékenység pedig a (radikális) baloldalra is el-elsodorták. Tehetségét nemcsak barátai, munkatársai, hanem „nehéz”, konfrontatív, hevesen vitázó természete miatt időlegesen vagy véglegesen szerzett politikai és irodalmi ellenfelei többsége, mint például Babits Mihály, Fábry Zoltán is elismerte.

 

Kotász Károly festőművész (1872 – 1941)

Bár kezdetben kalapos szakmát tanult édesapja műhelyében, országos hírű festőművész vált belőle, akire Rákosmente is büszke lehet.

1894-tól kezdte meg tanulmányait a budapesti Iparművészeti Iskolában, Morelli Gusztáv mester irányítása alatt. Itt öt évig fejlesztette magát fametszésben, majd Schmal építész műtermében díszítő-rajzolóként működött. Ezt követően európai tanulmányokat folytatott Münchenben az ottani Akadémián, később Párizsban a Julian Akadémián. Tanárként dolgozott idehaza 1906 és 1911 között a budapesti Verő-féle leánynevelő intézetben rajzot és iparművészetet oktatva. 1911-től kizárólag a festészetnek szentelte életét. Az Erdős Renée Ház Muzeális Gyűjtemény és Kiállítóterem az önarcképét és több mint 100 kisméretű vázlatát őrzi.

 

Krusnyák Károly festőművész (1889 – 1960)

A Rákoligeten élt művész számos művészeti díj kitüntetettjeként Rákosmente kultúrtörténetének kiemelkedő alakjaként tartható számon. Az viszont sajnálatos, hogy alkotásai ma még szinte teljes egészében elzárva vannak a nagyközönség elől.

Kezdeti korszaka az Iparművészeti Főiskolán tanárához, Körösfői – Kriesch Aladárhoz és stílusához köthető. Később ettől eltávolodva megtalálja kedvenc technikáját, a fény-árnyék ellentétekre épített, mély tónusú egyéni kompozíciókat. Több díjat nyert el munkásságáért, ezek közül a teljesség igénye nélkül emeljük ki a legfontosabbakat. 1928-ban „Ipolyi Arnold-díjat” kapott a „Krisztus levétele a keresztről” című kompozíciójáért, 1931-ben a Dunántúli Tavaszi Tárlaton bemutatott műveiért Kaposvár „Művészeti Díjában” részesült. 1934-ben a Társadalmi Egyesületek díját nyerte el „Szerény ebéd” című művével. 1936-ban a Képzőművészeti Társulat „Jubileumi Érmében” részesül a „Nő a művészetben” kiállításon bemutatott alkotásaiért. 1938-ban a Római Katolikus Püspöki Kar díját a „Szent Korona felajánlása” című képéért, 1941-ben pedig a Képzőművészeti Társulat aranyérmét kapta meg.

Szűkebb lakókörnyezete legutóbb 1994-ben csodálhatta műveit a Rákosligeti Közösségi Házban rendezett életmű kiállításon, 2011-ben pedig az Erdős Renée Házban.

 

Kutas Artúr festőművész-tanár (1907 – 1978)

Rákosligeten élő festőművészként még megörökíthette a Rákos-patak természetes és romantikus állapotát, mielőtt még bekövetkezett volna körbebetonozása. Nevét Kalteneckerről magyarosította Kutasra, hogy elkerülje a nácik zaklatását és ma egy unokája eredeti nevén zenészként képviseli a családi alkotóművész hagyományt. A tájfestészeten kívül portré és csendélet festésével foglalkozott. Magyarországi tájakon kívül Svédország természeti szépségeit is megfestette. Képei Rákosmente intézményeiben és magángyűjteményekben találhatók, seccoja pedig a rákosligeti római katolikus templomban.

 

Laborcz Ferenc szobrászművész (1908 – 1971)

A neves művészettörténész, Losonci Miklós írta róla: „Különálló művész volt. Szikár, elnyújtott munkásfigurái, lírai nőalakjai vagy az elvontabb, erősen strukturális hatású, szimbolikus, mindég művesen megmunkált fém és – mennyire szerette ezt az anyagot – fehérmárvány szobrai egyéniek. Mestere volt a kis méreteknek, de a monumentális előadásmódnak is.”

Rákoshegyen élt és alkotott. Tanulmányait először az Iparművészeti Főiskolán, ezt követően pedig a Képzőművészeti Főiskolán végezte. Tanárai közé tartozott az a Bory Jenő építész – szobrász, aki Székesfehérváron közel 20 éven keresztül építette a „Bory-vár”-ként elhíresült otthonát.

Kiállításokon 1940-től vett részt. Csaknem minden jelentősebb kiállításon részt vett. Komplett gyűjteményeket mutatott be itthon is és külföldön is. Köztéri szobrai, épületplasztikái közkincsek. A kezdeti természethű ábrázolásokat (Horgászfiú 1955. Mátyásföldi Iskola, Humusz 1945. Nemzeti Galéria) követően inkább a konstruktív, sommázott forma-nyelvezet felé fordult: „Mátrai Vénusz” (1959), „Kalászszedő fiú” (1960), „Fazola Henrik” (1960) vagy a „Kígyóölő fiú” (1963).

1966-ban önálló kiállítása nyílt a Műcsarnok kamaratermében és a Nemzeti Galéria több művét ma is őrzi. Művei szinte az egész országot „bejárták” egyéni és csoportos kiállítások alkalmával, de Európa több országában is megismerhették alkotásait magyar szervezetek vagy nemzetközi képzőművészeti kiállítások adta lehetőségek során. Így műveit láthatták Kolozsvárott, Moszkvában, Rómában, Párizsban, Genfben és Zürichben vagy éppen Észak-Európa nagyvárosaiban, Koppenhágában, Helsinkiben, Oslóban és Stockholmban is.

Halálát követően 1973-ban rendeztek emlékkiállítást munkáiból Rákosligeten és 1987-ben nyitották meg állandó gyűjteményét az akkor avatott Czimra – Laborcz Emlékházban.

Rákosmenti köztéri munkái:

BÉKE EMLÉKMŰ

Bp. XVII., Csabai út 20. Korábban Pesti út 22., majd Bakancsos utcai park. Mészkő dombormű. 280 cm, 1949.

CANTATA PROFANA - Bartók kút

Bp. XVII. Ferihegyi út. Korábban a jelenlegi Podmaniczky János (egykori Laborcz Ferenc) Általános Iskola belső udvara, dombormű, 9 db. mészkő, átlagméret 150x230x245 cm,1958.

MUNKÁS

Bp. XVII., Rákoskerti Művelődési Ház udvara. Korábban Bp. XVII., Hősök tere. Bronz, 240 cm, 1965.

PEST-BUDA EGYESÍTÉSE

Bp. XVII., Csabai út 20., alumínium, 58×81 cm, 1969.

II. VILÁGHÁBORÚS EMLÉKHELY - Korábban: Felszabadulási emlékmű

Bp. XVII. Ferihegyi út, bronz, 200x300 cm, 1970.

APA FIÚVAL

Bp. XVII. Összefogás utcai óvoda előtt, bronz, 230x110 cm, 1971.

 

Nagy János festőművész (1922 – 2009)

Szőnyi István tanítványaként végezte tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán. Kerületünkben Rákosligethez és Rákoskerthez kötődött. Itt a Művelődési Klub nagytermében látható faintarziája 1978-ban került átadásra.

1956-tól Rákosligeten él és dolgozik. Aktív rajzpedagógusi munkásságot fejtett ki. 1945-ben, még főiskolásként Tápiószelén művésztelepet szervezett, majd Tatán és Rákosligeten is szabadiskolát, szakkört alapított, ill. vezetett. 1940-ben és 1958-ban tanulmányutat tett Romániában, 1974-ben Svájcban, a 80-as években Olaszországban, Hollandiában, Spanyolországban. Munkássága nem tagolható korszakokra, de művei stilárisan több, egymástól jól elkülöníthető csoportra oszthatók. Hagyományos, olajjal festett táblaképei és murális kompozíciói, tervei a csendélet, a tájkép, a városkép, a portré, az életkép tradicionális kategóriájába illeszthetők, de emellett művészetébe szervesen illeszkednek az elvont, absztrakt kompozíciók is. Alkotásait hol a kalligráfia, hol a plein air impresszionizmus, esetenként az analitikus kubista formálás, a síkgeometrikus-konstruktív szerkesztés és az ún. "rajzolt szobrok" szellemében komponálja. Művészete a látvány és az absztrakció, az élmény és a gondolat termékeny alkotói konfliktusát reprezentálja.

Köztéri művei: Gyógyulás öröme (pannó, 1953, Tatabánya, Megyei Kórház) Szent István (secco, 1975, Rákosliget, római katolikus templom) Kútnál (faintarzia, 1978, Rákoskerti Művelődési Ház) Város (alumínium, 1978, Rákoskerti Művelődési Ház)

 

Rédei László matematikus (1900 – 1980)

Kossuth-díjas matematikus, egyetemi tanár, a magyar absztrakt algebrai iskola megalapozója. A Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Kutatási területe: Algebrai számelmélet. Algebra. Geometria.

1921-től 1940-ig középiskolai tanárként tanított Budapesten, Miskolcon és Mezőtúron. Eközben 1932-ben a Debreceni Egyetem magántanári képesítést szerzett és 1934–1935-ben Humbold-ösztöndíjasként Göttingenben folytatott tanulmányokat. 1940-ben az Eötvös Loránd Matematikai és Fizikai Társulat Kőnig Gyula-díjjal tüntette ki. Még abban az évben a szegedi Horthy Miklós Tudományegyetemre került, ahol 1941-ben egyetemi tanárrá nevezték ki. Először a geometriai, majd az algebra és számelméleti tanszéket vezette.

Pályafutása során közel százötven dolgozatot és öt könyvet írt. Legjelentősebb eredményeit az algebra és a számelmélet területén, a véges Abel-csoportok elméletében érte el. Tétele a magyar matematika egyik legszebb gyöngyszeme, hatásos eszköznek bizonyult az N-dimenziós euklideszi terek térfedő kockarácsainak vizsgálatánál, egyben fontos számelméleti vonatkozásai is vannak, és segítségével meglepő kódoklás elméleti eredmények születtek. További eredményei a p-csoportokkal, a végesen generált félcsoportokkal, illetve a félcsoportok és gyűrűk bővítéselméletével kapcsolatosak. Rédei Lászlót az MTA 1949-ben-ben levelező, 1955-ben rendes tagjává választotta.

Rövidebb tanulmányutakon járt az NDK-ban, az NSZK-ban, Ausztriában, Szovjetunióban, Csehszlovákiában, Svédországban, Norvégiában, Jugoszláviában. 1967-től újra Budapestre költözött és az MTA Matematikai Kutatóintézet Algebrai Osztályát vezette.

 

Szantrucsek Jenő festőművész, grafikus (1903 – 1965)

Münchenben született egy cseh üvegfestő gyermekeként. Itt iratkozott be az Iparművészeti Iskolába és ötvösséget tanult. Magyarországra költözése után Fényes Adolf tanítványa lett, nyaranként Nagybányán dolgozott, majd a budapesti Képzőművészeti Főiskolán Vaszary János növendékeként tanult. Tagja volt az UME-nak és a KUT-nak. 1929-ben és 1931-ben több hónapot töltött Párizsban, ahol kiállítást is rendeztek műveiből. 1935 után főként mint iparművész tartotta fenn magát, 1943-ban és 1944-ben Athénban festőként és rajztanárként dolgozott.

Egy időben Rákosmentén élt és 1966-ban a Rákosligeti Művelődési Házban emlékkiállítást rendeztek tiszteletére.

 

Szeifnerné Csetényi Anikó (1937 – 2005)

Pedagógus, drámapedagógus, író, rendező, az Ascher Oszkár Színház alapítója és vezetője 2005-ig. Kerületünk kiemelkedő szellemi alkotóművésze és szervezőegyénisége. Neki köszönheti Rákosmente az itteni színházi élet és tevékenység létrehozását, megalkotását, elindítását. Az alapokat ő rakta le. Utódja, tanítványa és munkatársa Tímár Tibor írta róla: „Anikó olyan hatalmas életművet, szellemi örökséget hagyott ránk, amelynek méltatása, összegzése néhány mondatban lehetetlen. Abban a helyzetben vagyok, hogy életének nagyobb szakaszában együtt lehettem vele: előbb, mint tanítványa (osztályfőnököm is volt), aztán kollégája, ill. több mint 3 évtizeden keresztül társa az Ascher Színpadon színjátszóként, rendezőként, majd művészeti vezetőként egyaránt. 1970-ben láttam őt először a Dózsa színpadán, egy akkor számomra még ismeretlen színdarab, az általa rendezett Antigoné c. előadás előtt: az akkori nyolcadikosoknak tartott bevezető ismertetőt, kedvcsinálót a színdarab bemutatása előtt. Lelkesedéssel, hévvel, vehemenciával, ahogy azt tőle mindig is megszoktuk. Én ott ültem a nézőtéren, és ámulattal figyeltem. Megfogott, megérintett, és személyisége azóta életem részévé, meghatározójává vált. Így volt ez másokkal is: akit egyszer a bűvkörébe vonzott, az mindvégig mellette maradt, bárhogy is alakult az élete.”

Pedagógus hivatása mellett a művész – író hívatásnak élt és az Ascher Színház volt a második otthona, melyet 1986-ban sikerült több évi hányattatás, költözés és „vándor évek” után mai végleges helyére, a Rákoskerti Művelődési Házba vezetni. Itt 74 darabot rendezett.

Írásait, elsősorban mesejátékait is pedagógiai hitvallása hatotta át. Úgy tudta elvarázsolni a gyerekeket írásaiban is, hogy közben mindig azonosulni tudott a gyermeki szemléletmóddal: nem gügyögött hozzájuk, egyenrangú félnek tartotta a kisgyerekeket is, akiknek problémáit, konfliktusait nem lebecsülve, hanem átérezve jelenítette meg mesejátékaiban azzal a senkivel össze nem keverhető, egyéni, humoros stílussal, amit csak ő tudott! Meséi mindig itt és most játszódtak, még akkor is, ha a varázslat segítségével akár az Óperencián túlra repítette kis olvasóit. Pedagógusként is - az irodalom, a magyar és angol nyelv megszerettetésén túl - mindig is becsempészte tanításába a színházművészet varázsát, szívesen alkalmazta tanóráin a drámapedagógia eszközeit. Az irodalmat úgy tudta megszerettetni nemzedékekkel, hogy közben értő, gondolkodó, érvelő-cáfoló és kritikus egyéniségeket nevelt.

Több kitüntetést is kapott: 1970-ben „Kiváló Tanár”, 1996-ban Balassi Díjat kapott. 2004-ben Életmű Díjjal jutalmazták. 2003-ban nyugdíjazták: nehezen váltott, nem az az ember volt, aki csöndesen szeretné élvezni a megérdemelt nyugdíjas éveket. Alkotni, dolgozni akart mindaddig, amíg fizikai és szellemi ereje ezt lehetővé teszi számára. Magántanítványokat vállalt, rendhagyó irodalomórákat szervezett, de - ahogyan ő mondta - a nedves szivacs és a kréta illata hiányzott neki. 32 mesejátékot, 4 TV-játékot írt, gyermekszíndarabjait Budapesten, Zalaegerszegen és Békéscsabán játszották a színházak, hangfelvételek, CD-k őrzik a Magyar Rádióban játszott meséit (még most karácsonykor is sok kicsinek okozott örömet Presserrel írt közös CD-jével). Gondoljuk csak meg: 65 éves korában még angol továbbképzésre járt, ő komolyan vette az egész életen át tartó tanulást.

 

Tarjáni Simkovics Jenő grafikusművész (1895 – 1995)

Tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán végezte. Rákoscsabán élt és alkotott. Festőművészként és grafikusként tartják számon. Mesterei Zemplényi Tivadar, Balló Ede, Bottka Miklós, Olgyai Viktor valamint Benkhard Ágost voltak. 1922-23 között Olgyai Viktor tanársegédjeként tevékenykedett, és ettől az időtől kezdve már rendszeresen szerepel magyarországi kiállításokon, de a Magyar Rézkarcoló Művészek Egyesületének külföldi kiállításain is. A tízes években munkáit arcképfestmények, ill. festőiségre törekvő, sűrű vonalhálózatból kialakított tollrajz-portrék, táj- és állattanulmányok teszik ki. A harmincas években ruhatervek, fémintarziák és kerámiaedények készítésével foglalkozik. 1945 és 1954 között a Magyar Képzőművészeti Főiskola grafikai tanszékének műhelyvezetője.

Ebben az időszakban nagy hatással van munkásságra Rembrandt és az itáliai reneszánsz. Aba Novák Vilmos, Patkó Károly, Varga Nándor Lajos és Komjáti Wanyerka Gyula mellett a „nagy rézkarcoló nemzedék“ tagja. Művein a sugárzó fény misztikus hatása dominál, alakjai szobrászian, gyakran kubista stílusban megformált erőteljes figurák. Félénk, finom, délibábosan lebegő rézkarcai közt számos portrét, önarcképet találunk, valamint több bibliai téma feldolgozását is. Monumentális aktkompozícióival az újklasszicizmushoz kapcsolódik. Rézkarcainak gyakran főszereplői továbbá a magyar történelem tipikus alakjai, huszártisztek, népi hősök, de jelentős tájképek is kikerülnek kezei alól.

Egyéni kiállításai Budapesthez kötődnek: a húszas és harmincas években az Ernst Múzeumban több kiállítása volt, a Dürer Teremben 1965-ben, a Képzőművészeti Főiskola Kiállítótermében 1985-ben és 1990-ben volt tárlata. A kilencvenes években a Csók Galéria is otthont adott műveinek.

Több díjat is elnyert: Barcelonában 1929-ben bronz érmet kapott, 1927-ben a Szinyei Merse Társaság Zichy Mihály-díját, 1930-ban Monzában kitüntető oklevelet adományoztak neki. 1989-ben a Képzőművészeti Főiskola Gyémánt Oklevéllel, a magyar állam pedig 1995-ben Magyar Köztársaság Érdemrend Kiskeresztje kitüntetéssel ismerte el munkásságát, ugyanekkor nyílt élete utolsó kiállítása is az Erdős Renée Házban.

 

Vecsey Ferenc hegedűművész (1893 – 1935)

A világhírű hegedűművész Budapesten született, Rákosmentén nevelkedett zenészcsaládban és édesapja, aki hegedűs volt szintén már ötéves korától tanítgatta. Hétévesen már Hubay Jenő növendéke lett, később Berlinben Joachim József tanítványaként tízévesen koncerten is fellépett. Csodagyermekből hamarosan harmonikus művésszé érett és bejárta Európát. Koncertezett Spanyolországban, ahol Bartók Béla volt a zongorakísérője, de fellépett a cári udvarban és Észak-Európában több helyen is. 1906-ban, a spanyol koncertkörút után, Rákoshegyen hosszabb ideig vendégeskedett náluk Bartók Béla. Eljutott Dél-Amerikába is. Mivel felesége egy olasz grófnő volt, családi körülményei Olaszországhoz kötötték, ezért idehaza viszonylag ritkán koncertezett. 1907-ben a Liszt Ferenc nevét viselő főiskola avatásán Hubay Jenővel játszott kettősversenyt. A jelentős korkülönbség ellenére tizenhat évesen Dohnányival (aki ekkor 32 éves) adott szonáta koncertet Budapesten a Zeneakadémián. Nagyon híres volt londoni koncertje, ahol Carusoval és Melbaval, a világhírű énekesekkel lépett fel.

A kortárs zenét felkarolta, hiszen például több Sibelius művet játszott vagy mutatott be. Amerre koncertezett, mindenütt a közönség ünnepelt kedvence volt. A publikumot előkelő, fölényesen virtuóz és kifinomult előadókészségével hódította meg. Tóth Aladár szerint: "A szabadság zsenije, vagyis zseniálisan szolid." "Szebben lehet hegedülni, de jobban nem." Zeneszerzőként is számon tartjuk: Caprices, Cascade, La Reve, Humoresque, Souvenir, Valse Triste stb. Ezekben a művekben a hegedűsök számára kínál remek karakterdarabokat. Hangszeres kísérleteket is folytatott, nevéhez fűződik a modern Bach vonó feltalálása.

Korának legkiválóbb elméivel széleskörű levelezést folytatott: Joachim József, Bartók, Paderewski, Hubay, A. Nikish, Sauer, Burmester, D'Albert, Auer, Humperdinck, Kubelik, Thibaud tartoztak levelező partnerei közé.

 

Felhasznált szakirodalom és források

ÁDÁM Ferenc szerk. 2001 XVII. kerületi civil krónika.

Rákoscsabai Hírmondó Bt. Budapest.

 

ALBRECHT Gyula: 2011 Barangolás a nádfödeles Rákoskeresztúron.

Rákoshegyért Alapítvány, Vigyázó Ferenc Művelődési Társaság, Vigyázó Sándor Művelődési Ház, Budapest.

 

B. LABORCZ Flóra: 1996 Képzőművészeti élet a Rákosmentén.

Laborcz Ferenc Szobrász Műhely Alapítvány, Budapest.

 

BONTA Mária Laura: 2004 Rákoscsaba-Újtelep kialakulása és története.

Rákosmenti Helytörténeti Füzetek II. évf. 1. szám. Sorozatszerkesztő: Ádám Ferenc, Erdős Renée Ház, Budapest.

 

Dr. DOMBÓVÁRI Antal - DALLOS Zsuzsanna: 1993-95 A XVII. kerület története I.-III.

Budapest.

 

Dr. DOMBÓVÁRI ANTAL - PRÉM János: 2002 A Csekovszky Árpád Művelődési Ház története.

in. A közművelődés házai Budapesten 1. 6-52. oldal, Módszertani Füzetek/Különszám,

Szerkesztő: Slézia Gabriella, Budapesti Művelődési Központ, Budapest.

 

DOMBÓVÁRI Antal: 2007 Rákosliget története 1907-1950.

Rákosmenti Helytörténeti Füzetek V. évf. 1. szám.

Sorozatszerkesztő: Ádám Ferenc, Erdős Renée Ház, Budapest.

 

DUNAI Mónika szerk.: 2008 Jókai örök jelenléte.

Jókai – konferencia Rákoscsabán. Rákoscsabai Közösségi Ház, Budapest.

 

KÉZDI NAGY Géza szerk.: 1996 Évszázadok a Rákosmentén.

A XVII. kerületi Önkormányzat kiadványa. Budapest.

 

Dr. LOSONCZY Miklós: 2000 Laborcz Ferenc.

Laborcz Ferenc Szobrász Műhely Alapítvány, Budapest.

 

PAPP Viktor: 1918 Arcképek a zene világából.

Budapest.

 

PÁJER Ildikó szerk.: 2003 Csabai Kalendárium 2003.

Rákoscsabai Hírmondó Bt., Budapest.

 

Papné ISTENES Márta szerk.: 1987 Rákosmente.

Budapest Főváros XVII. kerületi tanácsa. Budapest.

 

R. SZABÓ István: 2006 Bartók Béla Rákoskeresztúron.

Rákosmenti Helytörténeti Füzetek IV/1. különszám.

Sorozatszerkesztő: Ádám Ferenc, Erdős Renée Ház, Budapest.

 

SZANYI Dezső – DOMBÓVÁRI Antal – - ÁDÁM Ferenc: 2004 Tanulmányok a Rákosmenti iskolák történetéből.

Rákosmenti Helytörténeti Füzetek II/2.

Sorozatszerkesztő: Ádám Ferenc, Erdős Renée Ház, Budapest.

 

SZÁNTHÓ Géza: 1912/1996/ Rákoscsaba község leírása – régi és újkori ismertetése.

Reprint kiadás, Rákoscsaba – Budapest XVII. kerületi Önkormányzat.

 

TAMÁSSY Teréz: 1993 Boldog Születésnap.

Rákosvidék c. újság 1993. január